Századok – 1912
Értekezések - NYÁRY ALBERT br.: Az utolsó magyar trónkövetelő. - II. és befejező közlemény 89
az utolsó magyak trónkövetelő. ill csak a kezét kellett volna rátennie. S annyi csalódás, fájdalmas tapasztalat, küzdelem nem volt képes megtörni bizalmát a sorsban. Ha elbukott, talpra esett mindig, s a másik perczben tovább folytatta a küzdelmet. Ezt az erőt két dolognak köszönhette. Mindig hitt a maga igazában, s soha sem szűnt meg bízni az Istenben ! A magyarok közül, a ki csak egyszer érintkezett is vele, csaknem igaz barátja volt mindenki. Valami csodálatosan vonzó, lebilincselő volt egyéniségében. Különösen a Dante Alighieri szabadkőmívespáholy volt a legerősebb támasza, a mely leginkább magyarokból állott. Es e mellett a Vatikán igaz barátságával dicsekedhetett. Híveinek külön jelvénye volt, egy kis ezüst, gomblyukba kapcsolódó érmecske, melyen a Crouyak jelmondata futott körbe : »Sangvis Regum Hungáriáé«, a középen pedig a nyolcz vörös-fehér pólyás Árpád-czímer. Névjegyein, az akkor divatos fényes kis lapocskákon az egész mostani magyar czímer állott, a Crouyak zárt herczegi koronájával, körötte fönt a latin jelmondat, alatta pedig a név : »Le Prince de Crouy-Chanel.« Levelezése, s általában írásai franczia nyelvűek voltak, de ismerünk egy fényképdedicatiót, a mely így szól : »Árpád utóda Ágoston, Crouy-Chanel herczeg, küldi ezen arczképet, Kápolnai Pauer István által, fiatal honfitársának, Geőcze de Szendrő Istvánnak.« A szavak bizonyára vagy diktálás nyomán íródtak, vagy nyelvtan és szótár segítségével maga fordította le a saját franczia szövegét a herczeg, legalább erre mutat az idegen szórend. A betűk kétségtelenül az öreg Ágoston herczeg characteristikus erőteljes vonásai, mintha egy régi, jó táblabíró írta volna. Csupa gyöngédségből írt magyarul, a mely nyelvet megtanulnia nem volt alkalma fiatalabb korában, egy »honfitárs« részére. Általában a figyelmes gyöngédségekben kifogyhatatlan volt. Mikor Öváry újszülött leánya keresztapaságát az első kérőszóra örömmel elfogadta, csakhogy a kis Arpadinát a keresztvíz alá tarthassa, örömmel tette meg az utat Turinból Nápolyba. Nyáryt szeretett fiának szólította mindig, s »atyai érzelmének melegével ölelte«. Crouy-Chanel Ágostont nem lehet egyszerűen kalandornak fogni föl. Aggastyán volt, mikor jogainak érvényesítése végett fellépett, s addig az időig, a míg a véletlen nem sodorta őt olyan helyzetbe, hogy történelmi szereplő legyen, bizonyára olyan életet kellett élnie, a mely nem volt foltokkal tarkítva, mert ha szenny tapadt volna hozzá, a császár nem állíthatta volna annyira előtérbe, az emigránsok olyan kiváló férfiai nem vették volna annyi tisztelettel körűi, s végűi okvetetlen rámutattak volna ezekre a foltokra politikai ellenfelei, hogy lehetetlenné tegyék, mint a
