Századok – 1911

Történeti irodalom - Horváth Jenő: A nagyhatalmak megalakulása (1648–1715). Ism. Pethő Sándor 301

304 TÖRTÉNETI IRODALOM. főherczeg, sót Carlos spanyol trónkövetelő és király stb.). E szokatlan, mondhatjuk : mesterkélt helyesírási módszer alapján ír Cöln-t (Köln), Lorrain-t (Lotharingia) stb., viszont következetlen is (pl. miért Mátyás cseh király, miért Savoiai Eugenio, holott a nagy hadvezér így írta nevét : Eugenio von Savoye, V. ö. Arneth, Prinz Eugen v. S.). E mellett a mű telve van le nem fordított idegen nyelvű, főleg angol idézetekkel, még pedig a szövegben és jegyzetekben egyaránt, melyek a stílust túlra kottá, nehézzé, sőt idétlenné és tudákossá teszik. Nagy Péter czár állítólagos végrendeletét részben francziául, részben magyarul idézi. Néha hibásan vesz át bizonyos közhelyszerű jelmondatokat (pl. II. Gyula pápa híres jelszavát így írja : fuori i stranieri, fuori gli forestieri helyett). Helytelennek tartjuk az ilyenféle idegen kiszólásokat is : campeador, leader, grand dessein, pacte de famille, associátion trés chrétienne stb., melyek használatának semmi jogosultságát nem látjuk, mert még diplomatiai műkifejezések sem voltak. Stílusában a tömörség erőszakolása helyenként pongyolaságot, olykor értelmetlenséget és furcsaságot okoz. Nem értjük pl. világosan, mit akar mondani e szavakban : »XIV. Lajos egyéniségének nem is psychologiai, hanem physiologiai elégtelenségen múlt, hogy őszült fejjel egy hanyatló birodalmat kellett gyermekutódára hagyni«. (57.) Azután : XIV. Lajos »egész életén át híven kitartott Mazarin grand desseinje mellett, melynek bevezetése a franczia-spanyol közeledés, a szövetséges portugál elejtése és a birodalmi hátvéd szervezése, a pyreneusi béke, a franczia-spanyol házassági szerződés és a dauphin születése volt«. (58.) Nem oszthatjuk a szerző véleményét a következő művészettörténeti elkalandozásban sem : »Az atlanti érdekek rohamos emelkedése hovatovább elterelte a nyugati hatalmak figyelmét az Adriától. Venezia kereskedelme és művészete aláhanyatlott. Tintoretto képeinek hatást kereső tömegei és Veronese túlzott színezése teljesen kielégítették az igényeket«. (78.) Különösnek, sőt groteszknek tartjuk ezt az irodalomtörténeti megállapítást is, melyet szintén a száraz, de lehetetlen tömörség hajszolása eredményezett : »Zrínyi csáktornyai magányát a 30 évee háború, melynek utolsó mozgalmaiban maga is részt vett, és első szerelme zavarták meg. Csalódása — mert Esterházy Julia grófnő Nádasdy Ferencz nejévé lett — költővé tette ; mikor pedig menyasszonya, Draskovich Julia kissé elhidegült, lelkében megszületett a nemzet megváltásának eposa« (349.) stb. Föl kell emelni szavunkat néhány elhamarkodott vagy homályban borongó történeti ítélkezése ellen is. A franczia zsoldban álló Lobkovitzot a XVII. század Bismarkjának nevezni