Századok – 1911

Értekezések - IVÁNYI BÉLA: Két középkori sóbánya-statutum. - II. közl. 98

KÉT KÖZÉPKORI SÓBÁNYA-ST ATÜTÜM. 101 zett folyamodványát olvassuk, előadva ebben, hogy miután régi szabadalmaik szerint, mely »semper ab omnibus salium camerariis observata est«, a szigeti Szent Imre egyház káplánjai kötelesek voltak a rónai sóbányánál épített Szent László kápolnában minden héten pénteken, szombaton és vasárnapon misét szolgáltatni, a minek fejében a sóvágók pénteken és szombaton »in facie fodine« sót adtak a káplánoknak, a kik azt szabadon elvihették és eladhatták. Azonban ezen »consvetudo per magnificum dominum Andreám Patavinum (a ki 1530—31 körűi volt kamarás), ex quo officium camere salium sue dominationi collatum est, non fuit observatum«, kérik tehát a királyt, hogy Páduai Andrásnak és tisztjeinek parancsolja meg, hegy ezen jó és üdvös szokást tartsák meg, »ne pereant proventus capellanorum«.1 Itt tehát a kamarással szemben egyenesen a királyhoz fordulnak a sóvágók, hogy legyen gondja arra, hogy a kamarás a régi jó szokásokat tiszteletben tartsa. Hogy a király milyen értelemben intézte el az ügyet, nem tudjuk, de mindenesetre jellemző a sóvágók társadalmi helyzetére nézve az a körülmény, hogy ők még fölöttes hatóságukkal szemben is, egyenesen a királyhoz fordulhatnak panaszukkal, a mit már pl. a jobbágy meg nem tehetett. Tudjuk azt, hogy a sóvágók nem a sóbányák területén, hanem a mármarosi szabad királyi városokban, Huszton, Técsőn és Szigeten laktak, a hol azonban nem tagjai a város közönségének, nem városi polgárok, hanem külön közönséget alkotnak, mondhatni, külön várost képeznek a városban. Ügy, hogy tehát pl. : szigeti polgár alatt, városi polgárt és nem az ugyanott lakó sóvágót kell érteni, viszont a szigeti sóvágó, bár Szigeten lakik, mégsem polgára a városnak. Mivel azonban elképzelhetetlen állapot lett volna, hogy a sóvágók közönsége, mint a városi lakosság nagy részét képező elem, az illető város belső ügyeibe befolyással ne bírjon, azért az 1498. évi statutum elrendeli, hogy minden városban a sóvágók közönségének tagjai közül a városi tanácsba esküdteket kell beválasztani. Az 1498. évi statutumból — mely eme sajátságos társadalmi helyzetet érdekesen világítja meg — tudjuk azt, hogy a sóvágók közönségének élén egy-egy bíró áll, a kit a kamarás engedélyével és beleegyezésével évenként választottak. Ennek a bírónak hatásköre és illetékessége a városoknak a sóvágók által lakott területén, sóvágó és sóvágó közt felmerült peres ügyek elbírálására terjedt ki. Erről az 1498. évi statutum kifejezetten nem rendelkezik ugyan, de ez a szabályrendelet egyéb intézkedéseiből kimagyarázható. Ugyanis a statutum 1 Dl. 32745.