Századok – 1910

Történeti irodalom - Tóth Sándor: Észrevételek dr. Iványi Béla úrnak »Sáros vármegye monographiája I. köt.« című művemről írt bírálatára 856

858 TÖRTÉNETI IRODALOM. goztam. Számlálja meg a bíráló : a hány az évszámjelzés, szinte annyi a jegyzőkönyvi adat benne. Sok ezerre menő adat. Mert — szóljunk őszintén ! — az ősi idők vm.-i történetéhez csekély a forrásadat, s a régibb oklevelekben inkább több közös és csak kevés specziális adatra bukkanunk. Példája ennek Űjvár és Sáros vm., a melyek körülbelől 1340-ig alig nyújtanak szabatosan megformulázható történetet. Sáros vm. története a jegyzőkönyvekig bizony inkább csak a találgatás dolga. E pontnál azonban (III. szak. IX. fej.) elismerem, hogy a Szabó L. czikke 1 alapján módosítandó lesz egy s más a kialakulás rajzában ; de megjegyzem, hogy mások — tudós emberek — szintén tárgyalták ő előtte a kérdést. Azért az én könyvem fejtegetése sem légből kapott dolog. A forrásaimról különben (okiratokról, tanulmányokról) a mû III. kötetében becsülettel elszámolok. A mi a forrásgyűjtés tételét illeti, azzal szemben a bíráló felvonultatja ellenem az Orsz. Levéltár, M. N. Múzeum stb., vármegyék és városok, sőt Krakkó, Prága, Bécs stb. levéltári apparátusát. Szédületes dolgokat ! De hogy igazán érvényesülhet-e minden, a mit felhalmoz, arról ugyan nem gondolkozik. Vájjon az-e az egyedül fontos, hogy egy író felkutatott-e vagy sem egy sereg apró-cseprő dolgot, avagy az, hogy a rendelkezésére álló eredeti és feldolgozott forrásokból ki tudta-e a múltnak hű képét formálni ? A bibliographiai követeléssel is hamar végezhetek. Mért legyen a források megjelölése a könyv elején? A hasonló kiadványok többsége ellenkezőleg a mű végén szokott elszámolni. Azzal a kívánalommal szemben pedig, hogy minden adatra jegyzetben kelljen hivatkozni, nyilván mást mond a modern, különösen külföldi irodalmi törekvés, mely a népszerűbb műveknél határozottan oda irányúi, hogy a szöveg a jegyzeteket lehetőleg felszívja. II. A részletes bírálatban nem követhetem nyomról-nyomra a bírálót s nem utánozhatom személy-sértegetéssé elfajult hangnemét. Az elfogultságnak megdöbbentő példái nyüzsögnek ott minden sorban. Kicsinyes, szőrszálhasogató ; nem resteli belekötni olyasmibe, a mi nyilván toll- vagy sajtóhiba. S kiforgatja valódi értelméből a szöveget, csakhogy sokat, tömérdeket mutasson. Sőt a 24 lapon át ugyancsak ismételgeti a szót, hogy még ennyi tér sem elég neki. S a tudományos tárgyilagossággal össze nem illő rugaszkodások, becsmérlő szólamok egymást váltják a vádaskodásaiban. Pedig a bizonyítás nem szorúl szenvedelemre, sőt ez amannakj[az igazságtalanságairól tanúskodik. 1 »Pata és Újvár megyék.« (Századok, 1907.)