Századok – 1910

Történeti irodalom - Művelődéstörténeti értekezések.: Ism. Perepatits István 509

511 történeti irodalom. ner-alapból jutalomra méltatta. Jelen értekezése a Históriát hadtörténelmi szempontból tárgyalja. Tudjuk, hogy Istvánfíy keveset hagyatkozik saját emlékezetére ; írott forrásokat használ, különösen a hadügyre vonatkozólag, hol még egyéni színezést sem vethetünk szemére. Egyénisége csak a domi ügyekben jut érvényre. Az átélt harczias idők és vitézi hajlandósága is egyaránt hivatott hadtörténetíróvá avatják. Holub azonban nem elégszik meg Istvánfíy adatbőségével ; ellenőrzésül és részben kiegészítésül felhasznált más egykorú kútfőket és a legújabb időkig megjelent hadtörténeti munkákat is (idézett forrásainak száma százon felül van.) Ezek alapján rajzolta meg az Istvánffykorabeli hadsereg szervezetét, bőven ir a lövő és tűzi fegyverekről, menetelésekről és táborozásról, a harczi taktikáról s a várak körűi pezsgő vitézi életről. Sehol sem fest képzelet alkotta színes képeket, hanem mindvégig megmarad a kritikával megrostált adatok biztos talaján. Az értekezéshez bevezetésül Istvánfíy életrajza szolgál. E részben kevésbbé elégített ki bennünket. Alig van e korbeli történetírónk, kiről annyi ellentétes vélekedés jutott felszínre, mint Istvánffyról. Bod Péter, Pray György, Katona István, Szalay László — hogy csak a főbbeket említsük — a legnagyobb elismeréssel szólnak róla, hibáit is bizonyos tisztelettel mentegetik. Szilágyi Sándor és Károlyi Árpád már a kritika éles fegyvereivel törnek rá s letépik fejéről a borostyánt, melylyel az elődök Istvánfíyt oly szívesen megkoszorúzták. De valljuk meg, hogy mindketten bizonyos specziális vizsgálódásukhoz kapcsolódó, tagadhatatlanúl jogos ítéletüket a megvizsgáltnál tágabb körre is alkalmazták. Az egyik előtt az Erdélyi Országgyűlési Emlékek alapján leleplezett, a másik előtt csak az Illésházy-pörben szereplő Istvánfíy áll. Acsády pedig ezek alapján még merészebben általánosított, összegezve a tényeket : Istvánfíy munkája hét évvel halála után megjelent, kora magasztalással fogadja s az a körülmény, hogy 1685-ben újra megjelenhetett, közvetett bizonyíték arra, hogy correctnek, megbízhatónak találták. S ha az újabbkori lesújtó kritika ellenőrző okiratokon alapszik is, vájjon a kortárs, vagy azon utód ítélete, ki az eseményekről még közvetlen tanúktól értesülhetett, mellőzhető-e az igazság sérelme nélkül? Azt hisszük, hogy a korabeli és a korunkbeli Istvánfíy közötti éles ellentétek szerencsés kiegyenlítése lesz Istvánfíy helyes megítélése. Holub értékes munkájában sajnálattal tapasztaljuk, hogy ezt az érdekes kérdést teljesen mellőzi. Annál a benső kapcsolatnál fogva, mely iparunkat és a czéhrendszert összefűzte, honi iparunk történetének megírásához