Századok – 1910

Történeti irodalom - Urkundenlehre von Wilhelm Erben; Ludwig Schmiz-Kallenberg und Oswald Redlich. I. Th. Ism. Eckhart Ferencz 150

152 történeti irodalom. ságuk a szöveg terjedelme szerint változó, a sorok is sűrűbbek lettek, mi az írás fejlődésére nem maradhatott hatás nélkül. Az írásjegyek már inkább csak díszítettek, nem értették őket, így különösen a monogrammot. A graphikai változással együtt jár я pecsételés változása is ; a pecsétképek megbízhatóbbak, a függő pecsét vált szokottabbá. Az interregnum utáni korban az anyag bősége okoz nagv nehézségeket a kutatásban. Itt már az oklevélfajták megkülönböztetése válik szükségessé, a mi, egykorú felosztások nem maradván fenn, rendkívül változatos. Szerző Lindnerét fogadja el : függő, rányomott és elzáró pecsétes oklevelek. A cursiv és könyvírás közt sajátságos oklevélírás fejlődött ki, mely mind kevésbbé olvasható, úgy hogy a humanista írás feltűnése valóságos jótétemény volt. А XIV. században a király sajátkezű signálása kezdődött meg, mit utóbb a király gyűrűs pecsétjének az oklevél pecsétjébe nyomásával pótoltak. IV. Károly idejében jönnek elő először a kanczelláriai megjegyzések, — nálunk két évtizeddel korábban ! — melyek a kanczelláriai személyzet megismerését segítik elő. Magyarázatuk még nem bizonyos, nem értve ide a correctura és a registratura jegyeit. A hátralevőkben az oklevelek belső jegyeit tárgyalja. Az oklevelek nyelve a latin, Francziaországban а XIII. század eleje, Németországban csak a közepe óta a nemzeti nyelv is előfordul. Az oklevél egyes részeit nagyjában Sickel beosztása szerint tárgyalja. A protocollumban inkább a kanczellária állandó szokása, a szövegben az egyes munkás és így általa a kor műveltsége tükröződik vissza ; az előbbi inkább az udvar és a kanczellária történetébe, az utóbbi a jogi viszonyokon kívül az egyes szellemi munkájába enged bepillantást. Az egyes részek fejlődésének tárgyalásában azon következtetésre jut, hogy azok a középkor végén újra a régi, rómaiaktól átvett formákhoz közelednek, a miben ugyanazt a visszatérést látja a classicismushoz, mint a művészetben és a történeti élet oly sok ágában. Megkíséreltem röviden vázolni a könyvben foglaltakat, hog}* gazdag tartalmáról fogalmat adjak. Kisebb hibáit leszámítva, minők a pápai kanczelláriai gyakorlat hatásának csekély figyelembe vétele, a franczia befolyás túlságos hangoztatása, kitűnően tájékoztat a diplomatikai tudomány mai állásáról ; az egyes fejezetek élén levő bibliographiai összefoglalások meg éppen nélkülözhetetlen segédkönyvvé teszik e munkát. ECKHART FERENCZ.