Századok – 1909

Történeti irodalom - Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Ism. A–E. 425

434 TÖRTÉNETI IRODALOM. Ilyen modorban tárgyalja ez a munka a magyar gyalogság megalakulását. Eddigi megjegyzéseink tisztán a tárgyra és a tárgyi tévedésekre vonatkoztak ; most nézzük a szerző történetírói eljárását. E tekintetben ebben a munkában nemcsak az a baj, hogy a legnagyobb elfogultsággal ír meg mindent, a mitől pedig nagyon óvakodnia kellene és inkább adataira, mint az ő saját kijelentéseire támaszkodnia, hanem az, hogy a történetírás színvonalának leszállítását jelenti. Azon a nivón áll, a melyen a középkori krónikás, a kinek számára nem él más, csupán csak az adat, és minden adatot el akar mondani, akár kell, akár nem. Mennyire krónikás módjára dolgozik, annak tanúbizonyságául álljon itt e háromsoros kikezdése : »Bár Reichersdorfer a jelentésében nem említi e gyalogosok nemzetiségét, bizonyos, hogy azok legnagyobbrészt székelyek voltak. A Diósgyőrött 1541-ben összegyűlt rendek a felsőmagyarországi városoktól követeltek puskás gyalogságot (17. 1.)«. Nem mutatnak magasabb színvonalra következtetései sem. Sok példát lehetne erre idézni, de megelégszem egy-két classikus citatummal. »Ősrégi (megint az »ősrégi« szó) szokás szerint a magyar gyalogos zsoldba fogadása — írják a biztosok — így történt : a fölfogadott gyalogot bemutatták a porkoláboknak s ezek a vár kapujában ünnepélyesen megesküdtették öt. A nevét csak ezután vezették lajstromba. Gyalogúi csakis jó magyarokat volt szabad felfogadni. Ráczokat és más efféle gyanús embereket zsoldba fogadni tilos volt. íme, a mint e magyar rendtartásból is láthatjuk, a magyar gyalogosnak a vállain ugyancsak súlyos volt a teher (28. 1.)«. — »Hogy a pandúroknak nevezett csendőrökből gyalogkatonák lettek, annak a magyarázata igen egyszerű. Tudjuk, hogy a horvát-szlavonországi vlachok, ráczok, martalóczok és uszkókok félvad, teljesen műveletlen és rablásra hajló nép voltak. A míg háborús idők jártak, a rablási ösztönüknek a hódoltsági falvakban és az ellenség között kényük-kedvük szerint eleget tehettek. De a mint a határőrvidék rendezése után a békésebb idők következtek, a letelepített délszláv elemek vadsága és rablásra hajló természete a békés lakosság ellen fordulván, a társadalmi renddel jött összeütközésbe. Es ebből olyan harcz, olyan pusztítás keletkezett, hogy egy-egy kisebb háborúval is fölért. Jó félszázad küzdelmébe került, a míg a beköltözött délszláv elemeket a társadalmi rend és törvények tiszteletére bírhatták (134., 135. 1.)«. Vagy : »Mivel a XVI. századi útleírók a naszádosokról csak badarságot írnak, érdemes megemlékeznünk Lichtenstein Heinrich leírásáról (180 1.)«.