Századok – 1909

Tárcza. - Vikár Béla: Jalava Antal † 617

618 TÄRCZA. ismeretére. Beható tanulmányainak első nagyszabású emlékét : A magyar /öld és nép (Unkarin maa ja kansa) cz. munkáját 1876-ban bocsátotta közre. Attól fogva ez a jeles mű, az akkori Magyarországnak történeti alapon megírt, a maga nemében ma is kiemelkedő, tüzetes rajza legfőbb forrásává lett odafönt a finnek közt a hazánkról és nemzetünkről való ismereteknek. Hatása nemcsak abban állt, hogy helyesen tájékoztatott a magyarság múltjáról, jelenéről és hivatásáról Európa nyugat-keletén ; noha ez is fontos volt, mert ott Északon talán még kevesebbet tudtak rólunk, mint bárhol másutt. Nemcsak abban állt, hogy a nyelvészeti kutatás megállapította rokonsági viszony tudatát bevitte a firm közönség széles köreibe, elannyira, hogy az elemi iskolák olvasókönyveiből sem hiányoztak többé a magyarokról való rokonszenves és elég bőszavú tudósítások. Főkép az tette Jalava e munkáját különösen nagy kihatásúvá, hogy hazánkról és nemzetünkről a szeretet melegével oly képet adott, mely utána másokat is a szerző példájának követésére sarkalt. Valóságos eszményként állította fel nemzetünket a finnek előtt. Jellemzők erre nézve azok a szavak, melyeket könyve végén olvashatunk : »Mindez — úgymond — bizonyítja, hogy a magyarságban több lelki erő és szívósság, több nemzeti öntudat és politikai tehetség van, mint sok más nemzetben. Bizonyítja azt is, hogy ez a »turáni« népfaj, melytől némely nagyképű és felfuvalkodott írók a magasabb műveltségre és a haladásra való minden képességet el akartak vitatni, bátran fölveheti e tekintetben a versenyt a műveltségnek vélt kizárólagos jogát önmagának vindikáló bármelyik árja néppel.« »Mi finnek — úgymond tovább — éppen ezért sok mindenben tanulhatunk a magyaroktól. Igaz, hogy mi is jártuk a balsors kemény iskoláját és túlontúl küzdöttünk akadályokkal és szerencsétlenségekkel, úgy hogy éppen nem vagyunk e téren tapasztalatlanok. De mindamellett még van elég tanulni valónk ama nehéz tudomány szempontjából, hogy rendületlenül álljunk meg a balszerencse napjaiban, kivált politikai értelemben. A magyarok viselkedése azon a két évtizeden át, mely az 1848. évet követte, mindig fölemelő példa lehet nekünk arra, hogyan kell védenünk állami jogainkat és szabadságunkat s hogyan kell értük küzdenünk, bármily komor és leverő is a helyzet. Még inkább eszményül tekinthetjük a magyarságot lángoló hazaszeretete és nemzeti öntudata, valamint ennek minden módon való fejlesztése tekintetében. Mennyire hátra vagyunk mi e szempontból hozzájuk képest! Idegen és ellenséges indulatú, náluknál kétszerte számosabb népfajok közé szorítva be, a magyarok nemcsak meg tudták védeni saját nemzetiségüket, hanem annak túlsúlyát is kivívták valamennyi fölött.« Ugyanez a meleg hang szólal meg egyéb írásaiban, melyek