Századok – 1908
Történeti irodalom - Lehoczky Tivadar: Munkács város új monografiája. Ism. K–n. 156
történeti irodalom. 159 gatni felesleges volt. Van annak két igen fontos és üdvös hatása. Nagyfontosságú a schema először az íróra nézve : ezzel takarhatja legjobban az írói tehetség hiányát, és alkothat a nélkül is igen derék, sőt kifogástalan önálló munkát, mert ha schemát követ, akkor csak az anyagot, annak felfogását, helyes beosztását, a mi pedig a szerzőt mint írót illeti, a stílust teszszük bírálat tárgyává. Azután az olvasó is hozzá van már szokva a régi — és valljuk be, nem is rossz — felosztáshoz ; és ma, mikor az irodalmi termelés oly nagy, figyelemmel alig kisérhető mértékben szaporodik, a nélkül, hogy tartalmasabbá válnék : már a rendszertől is megkívánjuk, hogy könnyen áttekinthető, világos, logikus legyen, s az újabbat csak akkor fogadjuk szívesen, ha egyszersmind jobb is. Jobbat pedig csak nagy írói qualitásokkal rendelkező író alkothat az által, ha a régi rendszert félredobva, előadásában s az adatok elrendezésében könnyedségre és az érdeklődés felkeltésére akként törekszik, hogy a tudományos szempontokat se sértse. Ennyit általánosságban. S most az egyes fejezetekről kell még megemlékeznem. Itt is csak ismételhetem, a mit már előbb mondottam. Apróbb tévedésektől eltekintve (így pl. Báthory Istvánt megteszi Zapolyai hű párthívének, János Zsigmondot Szapolyai János név alatt emlegeti stb.), minden szükséges és jó, a mit szerzőnk ír, de az adatoknak magasabb szempontból való felfogását hasztalan keressük nála. Hogy a polgárság szellemben és szokásban koronként, sőt újabb időben nemzedékről nemzedékre más, hogy a mit leír, az nem mindég csak Munkácsról áll : egy szóval sem érezteti ; az egyes fejezetekhez még bevezetést is alig ád. így azután a művelődéstörténetíró a krónikás színvonalára sülyed alá. »A mi immár Munkács város bírói és helyhatóságát illeti, az igen réginek mondható«, így vezeti be pl. egyik fejezetét, a nélkül, hogy az az előbbivel összefüggésben lenne. Fel kell szólalnom ezzel kapcsolatban még egy másik eljárása ellen is. Szerzőnk több helyen bevezetés gyanánt azzal kezdi, hogy erről vagy arról már Bereg vármegye monographiájában írt. (169. 173. 266. 11.) Az ilyen helyeken legalább egypár sorban elmondhatta volna, hogy mit írt. Az olvasó közönség érdekében egy kis rövid tájékoztatás sehol sem ártana, s a mű is befejezettebb, egészebb lehetett volna. Mindezek elmondására nem gáncsoskodás vezetett, hanem meggyőződés és az ügy szeretete. Távolról sem jut eszembe, hogy a nagyrabecsült szerző érdemeiből levonjak. Hiszen ő az, a ki első adott példát arra, hogy a monographusnak, ha irodalmunk fejlődéséhez hozzá akar járulni, mi mindent észre kell vennie ; ő az első, a ki kezdeni mert. Annak a monographusnak, a ki ezután