Századok – 1907

Történeti irodalom - Vértesy Jenő: Kölcsey Ferencz. Ism. Váczy János 541

545 TÖRTÉNETI IRODALOM. gosan mutatják, hogy Vértesynek lett volna elég tehetsége Kölcsey életrajzát valóban úgy megírni, hogy tanulsággal tette volna le minden olvasója, ha nyugodtabban dolgozik, mélyebbre tekint és nem hajhászsza az eredetiséget a jellemzésben és kritikai ítéleteiben akkor is, midőn a megállapított ítéletek már szinte két emberöltőt átéltek. Yértesy nagyon könnyedén oda vet egy-egy jelzőt s azt hiszi, hogy az illető férfiú jellemrajza kész. Néha csakugyan egyegy vonással is jellemez a művész, de ahoz a legritkább tehetség ért. Kármánról pl. azt mondja, hogy Pestnek irodalmi központtá való emelésén buzgón, de beteges érzelgéssel dolgozott, s így folytatja : »maga is beteg volt, meghalt.« (38. 1.) Szemere »élni szeretett és élvezte az életet az érzékiségig.« Nem tudjuk, honnan veszi ez adatát, mert a mely levélre hivatkozik, még ha Szemere sokkal nyíltabban szólna is, az író egész élete megczáfolja ezt a torzvonást. (40. 1.) Kisfaludy Sándor »fényes katonatiszt, gazdag nemes úr.« (46.1.) Már midőn Kazinczyval szemben állt Kisfaludy Sándor, sem »fényes katonatiszt«, sem »gazdag« nem volt. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy Kisfaludy Sándor és Kazinczy barátsága és egymástól való elhidegülése sincsen alaposan ismertetve.) Szentgyörgyi Józsefet így jellemzi : »becsületes, lelkes ember« (46.1.), Szabó István Homeros-fordítását így : »becsületes, lelkiismeretes munka.« (61. 1.) Kisfaludy Károly és Csokonai — szerinte — bohém költők, de Kisfaludy »úri bohém« (82. 1.) stb. Az ilyen jellemzést mi nem igen tartjuk igazán komoly műbe valónak ; sem — szelíden szólva — a triviálishoz közeljáró olyan megjegyzést, hogy Kölcseynek talán »egyetlen éjszakája sem volt, а mit lányok karjaiban vagy csengő poharak között töltött volna.« (34. 1.) Az efféle jellemzés pedig mindig gyanút kelt az író kritikai alapossága iránt : Mérey »gyáva, semmi ember.« (151. 1.) Nem védelmezzük Méreyt, de jellemében csak voltak más vonások is, a melyek megérdemelték volna a közbeolvasztást. Egy nagy hézaga is van a műnek. A szerző Kölcseyt, mint prózaírót nem emeli ki, pedig a magyar szónoki és értekező próza vele lépett először művészi magaslatra, a mit kissé részletesebben kifejteni igen szép feladata lett volna az életrajzírónak. Nemcsak a gondolatok gazdagságára, de a stíl erejére és pathosára vonatkozólag is új lépcsőfokot jelöl Kölcsey prózai munkássága. Yégűl még csak egy megjegyzésre szorítkozunk. Az előszóban felsorolja Vértesy a Kölcsey-irodalomnak előtte fontosabbaknak látszó termékeit, s meglepő, hogy Pap Endre igen becses tanulmányát elhallgatja, holott a régiek közt egy sincs hozzá fogható. Gyulai Pálnak a Kölcsey szobránál mondott beszédét kitűnőnek tartjuk a maga nemében, de — természetes — az alkalomhoz SZÁZADOK. 1907. VI. FÜZET. 35