Századok – 1905
Értekezések - BLEYER JAKAB: A magyar hun-monda germán elemei - IV. befejező közl. 902
A MAGYAK HÜN-MONDA GERMAN" EI.EMEI. 929 prózai, mind a költői alak mellett bizonyít Anonymus, mikor krónikájának prológusában »a parasztság csalfa meséiről« és »a hegedősök csacska énekéről« tesz említést. Anonymus ezen helye bizonyára nemcsak a sajátosan magyar mondákra vonatkozik, hanem — és talán első sorban — a hunokról szóló mondára is. Hiszen ez, a mennyire az előbbi századok magyar népköltészetét ismerjük, valamennyi magyar nép-monda közül a legnagyszerűbb, legbefejezettebb és legjelentősebb. Hogy Anonymus is ismerte, nem kell külön kiemelnem. Vizsgálódásaimnak az volt a czélja, hogy a magyar lnmmondának germán elemeit és e germán elemeknek a német hagyományhoz való viszonyát megállapítsam. Elfogulatlan kutatók már Petz fejtegetései után sem kételkedhettek arra nézve, hogy a magyar hun-monda majdnem egész terjedelmében germán eredetű. Sajátosan magyar elemek a mondának csak bevezető és befejező részében fordulnak elő; amott inkább csak kezdeteit látjuk az önállóságra törekvésnek, emitt jelentőséges továbbfejlesztéssel van dolgunk magyar nemzeti értelemben. Nincs kizárva, hogy ezek között az elemek között még régebbi magyar monda-töredékek is fordulnak elő, melyek talán részlten a keleti őshazából származtak, de nem mutatható ki egyetlen egy, csak félig-meddig is biztos nyoma annak, hogy a magyarok oly hagyományokat hoztak volna magokkal keletről Európába, melyek már eredetileg is Attiláról és a hunokról szóltak volna. Ugy vélem, hogy sikerült az átadó germán törzset közelebbről is meghatároznom, és bebizonyítanom, hogy a magyar liun-mondának germán alkotórészei gót, nevezetesen keleti gót eredetűek. Nagy Theodoriknak Olaszországba vonulása után — így értesít, mint már említettem, Jordanes — a keleti gótok egy jelentékeny töredéke visszamaradt Pannóniában. Ezek a visszamaradt gótok, mint a magyar hun-monda bizonyítja, megőrizték és költőileg mind jobban kifejlesztették nagyfontosságú eseményekről szóló hagyományaikat, melyekben a hunok és saját sorsuk tükröződött. A népek, különösen harczias szellemű népek vándorlását sohasem szabad úgy képzelnünk, mintha a nép minden egyes lia elhagyta volna régi lakóhelyét; egy rész az adott körülményekkel bizonyára mindig meg volt elégedve, egy másik töredéknek vagy kedve vagy ereje nem volt új fegyveres foglaláshoz. — Uj bevándorlók vagy hódítók letelepülését sem szabad úgy felfognunk, mintha e letelepülés a legyőzött nép teljes kipusztulásával volna egyenlő; egy része az összeütközésnél bizonyára megsemmisült, más része azonban beletörődött az új helyzetbe
