Századok – 1905

Történeti irodalom - Mittheilungen des k. u. k. Kriegsarchivs. Dritte Folge. III. Bd. Ism. Takáts Sándor 50

52 TÖRTÉNETI IRODALOM. 4:9 nagyrészt szőrűi szóra megegyezik. E szerint bizonyos, liogy De Gred 1727-ben Dillher bárónak tizenkét évvel előbb készült csatorna-tervével állott elő. Mivel Kematmüller őrnagy Dillher báró tervét nem ismeri, természetes, hogy De Gred-et tartja az igazi szerzőnek. Kematmüller azután elmondja, hogy 1738-ban (?) a »pseudonym« Jacobus Sempronius Grachus Patrícius Romanti s ajánlatot tett a Duna vidékének az adriai tengerrel való összekötésére csatorna segítségével. A terveket azonban csak oly feltétel alatt volt hajlandó benyújtani, ha a haditanács előbb az ő kívánságait teljesíti. Mivel pedig ez nem történt meg, a világraszóló terv sohasem került napfényre. Kematmüller ezen soraihoz mi csak annyi fölvilágosítást fűzünk, hogy az említett római patrícius Magyarországon nagyon is ismert alak volt. Becsületes nevén Gracsics Jakab-nak hívták, s Lipót kegyelméből ő volt a magyarországi szerbeknek első királybírója. A Rákóczi-féle szabadságharczban a kuruczok kezébe került, s ezek a római patrícius úrral hallatlan csúfot űztek. Ezen a czímen Gracsics azután örökösen kárpótlásért és jutalomért esedezett Bécsben, de még ott sem vették a hóbortos embert komolyan. Azokról a vízművekről, melyek 1720 és 1740 között a Dráva és a Száva mentén készültek, a szerző semmit sem szól. Nem említi a Vág szabályozására vonatkozó terveket és munkálatokat sem ; hallgat arról a rendkívül érdekes tervről is, melyet a magyar kamara készíttetett Debreczennek a Tiszával csatorna útján való összekötése czéljából 1720-ban. Ilyen és ezekhez hasonló tervek a Szamos és a Maros hajózhatóvá tételéről is maradtak reánk. Mindezeket a munkákat a szerző nem ismerte; vagy azért mellőzte, mert nem a haditanács emberei készítették. Igen érdekes és tanulságos a kötet harmadik közleménye : W imp ff én bárónak emlékirata 1809-ből. Az emlékirat ő felsége számára készült ugyan, de alig hiszszük, hogy e bátor hangú, szókimondó, sőt olykor kíméletlen írást nyugodt lélekkel olvashatta volna Ferencz király. Az emlékirat egy része szól az 1809-iki hadjáratról, másik része pedig a hadseregről általában. Az utóbbi rész rendkívül éles és találó kritikát mond a hadsereg gyarló vezetéséről, a vezetők huza-vonáiról és tétlenségéről. Wimpflen — úgy látszik — maga is érezte, hogy nyilt szókimondása megütközést fog kelteni ; ezért tehát emlékirata végén bocsánatot kér ő felségétől, de mégis hozzáteszi, hogy a veszélyes időben elengedhetetlen kötelességének tartotta az uralkodó előtt az igazságot feltárni. A kötet negyedik értekezése a tüzérség szervezetéről szól