Századok – 1900

Történeti irodalom - Ábrányi Kornél: A magyar zene a XIX. században. Ism. Kereszty István 819

820 TÖRTÉNETI IRODALOM. 820 előkelő származású, korán szereplő világfi, mint zeneszerző, mint előadó művész, író. szerkesztő, tanár, - mindenben részt vett, központja vagy külleje volt minden zenei mozgalom hajtókerekének. Mint jogi képzettségű, közigazgatási, sőt politikai szereppel megbízott ifjú, bizonyos, bogy nem lehet egyoldalú, a milyen épen a zenészek legnagyobb része, hanem nvilt eszű, világos fő. a nemzet érdekeit és életműködését éberen szemmel tartó. Ezeknek a tulajdonságoknak meg is kell lenni annál, a ki meg akai-ja írni a legnemzetibb művészet százesztendős fejlődésének történetét, hogy a művelődés ezen ágának változásait is szerves részül állíthassa be a magyar szellem többi életjelenségei közé. Ábrányi ezzel tisztában van; sokszor megrajzolja háttér vagy legalább keret gyanánt az ország politikai és irodalmi viszonyait, - néha még a külföldiekkel is szembeállítva; de többnyire csak odavetett vonásokkal s nem azzal az öntudatossággal és gondossággal, a melyet az újabb magyar s még inkább a külföldi irodalmi ós történelmi monographiáktól eltanulhatott volna. Nem török lándsát a kizárólagos milieuelmélet mellett. Sajnos, sok a jele annak, hogy az élemedett szerző évtizedek óta nem vesz tudomást az irodalom, még a zenei irodalom minden jelenségéről sem ; pedig milyen alkalmas substratuma lehetett volna például Bülow (Liszt veje) tavaly kiadott levelezésének számos egykorú adata közül akár az, hogy egy leczkéiből jó jövedelmet élvező zongoraművészünket Bülow mennyire tiszteli magasabb törekvéseiért, melyek nélkül »il serait beaucoup plus crétinisé par l'athmosphère musicale qu'on respire à Pesth« (1853); akár az, hogy Augusz báró helytartó ugyanez időben azt tanácsolta Bülownak, hogy hangversenyét a német színházban rendezze, »was von der Regierung gern gesehen würde, weil sie namentlich das Theater als ein hauptsächliches Mittel zur Germanisirung der Hauptstadt des Landes betrachte« .... Ilyen jellemző adat kevés van a vaskos könyvben; az ősz író alkalmasint jórészt csak emlékezetére támaszkodott, — a legcsalfább intimusra. Nagy kár volt ezzel helyettesítenie a beható, körültekintő kutatást, a gondos anyaggyűjtés és rendezés előkészítő munkáját. De súlyosabb hibának tartom azt a rendszertelenséget, mely az egész nagy könyvön végig vonúl s ólomsúlylyal nehezedik az olvasóra, a ki nem bír a labyrinthusban eligazodni. Teljességgel hiányzik a szerkesztésből, a beosztásból a világosság. az áttekinthetőség. Azt még helyesnek tarthatjuk, hogy Ábrányi két nagy korszakot különböztet meg. Az első az 1849-iki gyászos esztendővel végződik; utolsó, harruinczadik