Századok – 1899

Értekezések - GÉRESI KÁLMÁN: Véghely Dezső emlékezete 195

204 g érési kálmán. A Hazai Okmánytár kiadása meglehetős patriarchalis· módon történt. Egyenlő részben felosztották maguk közt a nyomtatási költségeket és a példányokat is, és ezeket kiki a maga körében ismerőseinek eladta. A nyomtatandó példányok számát eredetileg 200-ra tették, de Ráth valamivel többet nyomatott. »Igen kár volt 250 példányt nyomatni, maradt volna meg a 200 példány és az eredeti költségterv mellett« — írja Nagy Imre — »attól tartok, hogy okmánytárunk kiadása nemcsak fáradságunkba, hanem tetemes anyagi áldozatunkba is kertilend ; ezért azonban én még nem rettenek vissza, s Isten segítségével a megkezdett munka mellett maradok«. A két első kötetnek exclusiv dunántúli jellege volt. Még. dolgozatot is csak a magokét adták. »Igen okosan tevéd, hogy Franki czikkét be nem vetted ; nem azért, mintha nem tudnám, hogy ő mindenikünk felett áll, de csak furcsa biz az, hogy mi vagyunk a hírhedett dunántúli történet és régészet-kedvellők, kiknél csak úgy hemzseg az okmány, és mégis másra szoruljunk mindjárt az 1-ső vagy 2-ik kötetben« — írja Nagy Imre Véghelynek. Nincs is az első két kötetben, csak két kis okmány Frankitól, és egy Rómertól. De a 3-ik kötetnél fordulat állott be. 1866. oct. 6-ikán ezt írja Ráth Véghelynek : »Ipolyi elvállalta a 3-ik kötet dedicatióját, a 4-iktől fogva pedig társ lesz. Fizet statim 50 frtot, kap pár példányt s ad bele pár oklevelet.« A 3-ik kötet csakugyan Stummer Arnoldnak, a 4-ik Bartakovics Adalbertnek van ajánlva, kit Ipolyi nyert meg a vállalat pártolására. Az 5-iktől kezdve pedig mindenik kötet czímlapján ott van : »a Magyar Tudományos Akadémia pártolása mellett.« A 4-ik köteten már nincs a Páur neve, helyette a Stummer Arnoldé van. Az 5-ik kötettől kezdve pedig Ipolyi, Nagy Imre és Véghely a szerkesztők. Mert Ráth Károly, a dunántúli történetkedvelők legbuzgóbb tagja, 1868-ban, épen mikor Győrbe egy történelmi összejövetelre útban voltak hozzá barátai, meghalt. Haláláról ezt írja Nagy Imre Véghelynek : »Azolta nem sokat öregirásoztam ; minden sornál, mely őt érdekelné, eszembe jut. Mi kedves Dezsőm, legtöbbet vesztettünk elhunytán, egy rokon és hű barát szakadt le szivünkről, pótolhatlan űrt hagyva maga után.«