Századok – 1898

Értekezések - KOLLÁNYI FERENCZ: Magyar ferenczrendiek a XVI. század első felében - IV. közl. 600

MAGYAR FERENCZRENDIEK A XVI. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN. 603 embert kerestek benne, aki tudjon jól tanítani, s egyúttal kitűnően nevelni. Mert ez volt az ő feladata. Az ujonczok egy álló esztendeig egyedül az ő befolyása alatt állottak. Ezen idő alatt ő volt vezetőjük és tanácsadójuk, tanítójuk, meghittjük, barátjuk. Ο oktatta őket a latin nyelvre, a szükséges imádságokra, a rend szabályaira. Az ő példája buzdította őket az önmegtagadásra, az alázatosságra, az áhítatra. Az ő szava lelkesítette őket a szegénység, szüzesség, engedelmesség szeretetére. Ο gyújtotta meg lelkükben azt a tüzet, amely képesekké tette őket arra, hogy a szegénységért, az önsanyargatásért le tudjanak mondani a világ minden öröméről. Ez alatt az egy év alatt az ujonczok szinte légmentesen el voltak zárva a külvilágtól. Nem léphették át a zárda küszöbét, kivévén valamely ünnepélyes körmenet alkalmával, vagy ha esetleg más kolostorba rendelte át őket fellébbvalóik akarata. Nem beszélhettek világi egyénnel, még legközelebbi rokonaikkal sem, hanem csak gyóntatójuk engedelmével, s az ő jelenlétében. Nem írhattak s nem kaphattak leveleket lelkivezető j ük tudta és beleegyezése nélkül. Sőt még a kisebb rendeket sem vehették fel ezen idő alatt, vagy ha valaki már fel volt szentelve közülök, annak nem volt szabad gyóntatnia. Hetenkint háromszor : hétfőn, szerdán ós pénteken, oda állottak a kolostor szerzetes atyái elé, s egyenkint elszámlálták mindazokat a kisebb-nagyobb botlásokat, hibákat, bűnöket, amelyeket a megelőző napon netalán elkövettek. A házfőnökhöz tartozott ezek miatt őket meginteni, megdorgálni, avagy megbüntetni. Oly csendben, oly egyhangú foglalkozás közt, olyan szigorü fegyelem alatt töltötték napjaikat, hogy a lélek úgyszólván kényszerítve volt magába mélyedni. Így jutottak el, önmagukkal foglalkozva, imádkozva és dolgozva, lassankint ahhoz a ponthoz, ahol reájuk nézve megszűnt vonzerővel és csábító hatással birni a hírnév, a gazdagság, a gyönyör, s ahol fiatal lelkük minden lángolásával, szivük minden dobbanásával, az örökkévalóság felé fordultak. Az ujonczév leteltével mindazoknak, akik ezen idő leforgása alatt velük érintkezésben voltak, bizonyságot kellett tenniök viselkedésük, társalgásuk, modoruk kifogástalan, sőt épületes voltáról. Csak lia e tekintetben nem emelhetett ellenük senki kifogást, bocsájtattak a fogadalom letevéséhez. Ez mindig bizonyos ünnepélyességek közt ment végbe. A fogadalmat tevőnek mindenek előtt a földi javakról való lemondást kellett bebizonyítani azzal, hogy tényleg lemon-