Századok – 1898

Értekezések - SZÁDECZKY LAJOS: Thököly erdélyi fejedelemsége - II. közl. 317

MAGYAR FERENCZRENDIEK A XYI. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN. ELSŐ KÖZLEMÉNY. I. A XVI. század első felében, az egész .nemzetre ránehezedő veszteségek és szenvedések idején, a legkiterjedtebb magyar szerzetesrend tagjai, a ferenczrendiek is átélték a szerencsétlenség minden keserűségeit. Az ő szivükre is ráült a bánat az ország pusztulásának láttára ; ők is fájó szivvel számlálgatták az egymásután jövő csapásokat. Egy-egy rossz hirre, szomorít tudósításra, — pedig mennyi volt a rossz hír akkor, s hány tudósítás volt szomorú! — az ő szivükből is felszakadt a vigasztalan sóhajtás: »pusztulunk, veszünk.« Pedig nekik, mint egyéneknek, kevesebb veszteni valójuk volt mint másoknak. Az ő oldaluk mellett nem állott a nő, a kit szerettek volna; nem voltak gyermekeik, a kikért remegniök kellett volna; nem rendelkeztek földi javakkal, a melyeknek elvesztésétől félhettek volna. Mire volt nekik mindössze szükségük? Egy szűk kis czellára a zárda falai között, a hol a munkában töltött nap fáradalmait kipihenhették. Egyszerű ruházatra, melyről elöljáróik tartoztak gondoskodni. És arra a szegényes élelemre, a mit alamizsna gyanánt kaptak a hívektől. Még az élethez sem ragaszkodtak annyira mint más emberek. Ha nem is várták mindannyian a szentek epedő kívánságával a halált, mégis úgy tekintették azt, mint a folytonos munka, nélkülözés, szenvedéstől való megváltást, mint egy jobb, boldogabb hazába való átköltözést, Alidon 1532-ben a pesti konventben arról értesültek, hogy néhány rendtag a török által megöletett, egyikük igy vigasztalja a veszteségüket fájlaló tartományfőnököt : nagyobb okod van örvendeni mint bánkódni a felett, hogy Istennek tetszett testvéreid közül többeket annyi nyomorúság- és szenvedésből kiszabadítani, és az