Századok – 1897

Értekezések - DR. KOMÁROMY ANDRÁS: Bethlen Gábor Déva várában 107. o.

120 DR. KOMÁROMY ANDRÁS. liogy hatásos föllépése sokkal mélyebb benyomást tőn Mikóra, mint a követekre. Bethlen Gábor beváltotta szavát és még azon este csakugyan elindult hazulról, hűséges apródját felesége mellett első gondviselőnek hagyván. Némelyek, a kiknek már a szerdahelyi találkozás is gyanúsnak tetszet, a főúr gyors elutazását nyilt árulásnak tartották. Mikó Ferencz, a ki úgyszólván Bethlen oldalánál nőtt fel és igaz szeretettel ragaszkodott ahhoz a férfiúhoz, a kivel egykor Básta és Székely Mózes idejében a bujdosás keserű kenyerét megosztotta, s a ki minekutánna fejedelemnek választották, bőségesen elárasztotta őt kegyelmével : méltatlankodva beszéli, »liogy az uramnak ő nagyságának — úgymond — Forgácclial való szemben lételét gonosz akarói hamisan magyarázták, de az eventus ismét különben lenni megmutatá és az ő irigyi hazugságban maradának, az uram nem kevés liirt, nevet, becsületet vőn belőle.«1) Már ez csakugyan igaz, de mielőtt Bethlen, török-tatár hadakkal, vissza tért volna, a szerdahelyi táborban olyasmi történt, a miről a liű szolga, a ki gyermekségétől fogva megszokta, liogy urának minden szavát szentírásnak tekintse, talán nem is álmodott. Mert nincs okunk feltenni róla, liogy az igazságot tudva elhallgatta, avagy pedig hizelkedésből meghamisította volna. Van annak a levélnek, melyet Bethlen Gábor 1611. julius 19-én Bhédey Ferencz váradi kapitányhoz irt, éles elméjének és államférfiúi bölcsességének örök bizonyságára, van a levélnek — mondjuk — egy pontja, mely pillantást hagy vetnünk az ország sorsán aggódó főúr lelkébe és elárulja, hogy bármennyire bizott is a törökben, józan emberi számítás szerint lehetetlen dolognak tartotta, bogy a német megvethesse lábát Erdélyben ; mindazonáltal gonosz sejtelmei támadtak és megrettent arra a gondolatra, liogy mi fog történni, lia Básta és Mihály vajda kora — habár csak rövid időre is — ujolag bekövetkezik? — Fölmerültek emlékezetében azok a szomorú napok, mikor futott, mint az üldözött vad és nem volt hová lehajtani fejét az országban ; mikor a porta kegyelem kenyerén tengődött, mert őseitől öröklött, vére hullásával szerzett jószágait idegenek tékozolták. »Törődött és sokat bujdosott emberek vagyunk, — irja a keserű emlékek hatása alatt sógorának — én Törökországra soha többször nem megyek, inkább akarok meghalnom hazámban.«-) 9 Mikó id. h. 207. 1. 2) Országos Levéltár Acta Tliurz. fasc. 97. nr. 2.