Századok – 1896

Értekezések - FIÓK KÁROLY: Szabartoiasfaloi. A magyarok régi neve Konstantinosnál 607

SABARTOIASFALOI. 60í> súlyát és azon kijelentéssel igyekezett előre élét venni, liogy az äocfaXoi szóalakot az »újgörög kiejtés alapján értelmezi.« Mi e magyarázathoz még sokat kérnénk. Szeretnők, ha Petz pliilologiailag biztosítana arról, hogy az újgörögben ez a o tövű melléknév tényleg átment o tőbe. Már ezt nem tetteértekezésében. Pedig ha ezt megtette volna is, azon követelménynyel kellene előállnunk, hogy igazolja azt, hogy Konstantinos már a X. század derekán, használt ilyes újgörög alakot a klasszikai nyelvtan rovására; sőt, egyenesen az aaif-ahjg szónak kellene egy oly formáját kimutatni a császári író munkáiból, a melyben a kérdésben forgó melléknevet az o tövek szerint ragozza. Megvallom, nem remélem, hogy e kívánságok, melyeket pedig elengednünk alig lehet, teljesíthetők lennének. Én megpróbáltam Konstantinos műveinek egy részében feleletet keresni e kérdéseimre, de nemcsak az áoqcchjq-nak, hanem egyáltalában egyetlen o tövű melléknévnek sem találtam meg a keresett metaplastikus alakját. Ez lehet azonban az én hibám is. Örülök, ha megczáfolnak. Mindenesetre grammatikai nehézségek forognak fent, a melyeket az útból elhárítani, azt hiszem, nem lehet! De most tegyük fel, hogy e nehézségek mind szépen elhárúlnak és grammatika többé bennünket nem háborgat a Petz megfejtése elfogadásában ; még akkor is fenmarad egy másik baj, a mire én, tán helytelenül, történeti nehézség czím alatt czéloztam. Mit tesz ez a név: savartok vagyis állhatatosak? Nemde azt fejezné ki, hogy a savart névnek jelentése ez: állhatatosak. Miféle nyelven ? A savart névnek kétségtelenül magyarul kellene ezt jelenteni oly időben, midőn a magyarok már Duna-Tisza közén laknak! Azonban semmivel sem tudjuk távolról sem igazolni, vagy csak kapcsolatba hozni sem e magyar szót sem a magyar, sem az ugor nyelvek birodalmában . . . A mellett nemzetnévnek is szokatlan, sőt egyenesen hallatlan az ilyes elnevezés: állhatatosak. Már csak ez okból is elfogadhatatlannak tekintem az ilyen magyarázatra épülőelméletet. Mi árulta és árúlja el a szóban forgó hosszú névnek éppen ott két részre tagozódását, ahol azt Petz is igen helyesen felvette ? Kétségtelenül az a körülmény, hogy a görög plurális nom. ragja (ot) kétszer fordúl elő a szóban: ^«/jcrorotáöyaloi. A megfejthetetlen talány ott kezdődik, hogy miért írta a császári iró e két szót, melynek kettős tagozását maga is észrevette (különben az egyik o/-t megtakaríthatta volna) egy majdnem szörnyszóvá egy darabba ? Találgatással felelhe-