Századok – 1894

Értekezések - SZÁDECZKY LAJOS: Szabó Károly emlékezete 195

,218 SZÁDECZKY LAJOS. Erdélynek a kulcsát a székelyek őrzik, hogy ez a vitéz kis magyar faj, mely a népvándorlás utolsó hullámcsapása ellen századokon át védte Magyarországot, mely utoljára a szabadságharczban is harczi vitézségének bámulatos jelét adta, az Erdély birtokára áskálódó nemzetiségi törekvésekkel szemben a legerősebb testőrsége keleten a magyar nemzetnek. V. Szabó Károlyról szóló emlékbeszédünk egyoldalú volna, ha róla csak mint íróról, tudósról emlékeznénk. Az ő egyéniségének eredetiségében, szeretetreméltóságában a közélet terén szinte elrejtőzött a tudós s a szebbnél szebb emberi tulajdonságok tették őt mindenki előtt kedvessé. De őt, mint embert, híven jellemezni : ahhoz mesteri toll kellene s az ő életének behatóbb ismerete, mint a mennyire én ismertem, a ki csak 1878-ban ismerkedtem meg vele a Történelmi Társulat kassai kirándulása alkalmával, bár azóta minden évben érintkeztem s két egész nyarat töltöttem vele. Csak néhány jellemző vonást jegyzek azért fel róla, a melyek emlékezetemben megmaradtak. A mily sokoldalú volt tudása és írói működése, ép oly sokféle szép emberi vonás tette őt közkedveltté. Maga- írta, hogy »az egyoldalúságot, a német tudások ezen jellemző privilégiumát soha életemben nem szerettem. Ki nem állhattam azt, a ki csak tudós, csak bölcs, csak nagy hazafi, csak víg czimbora stb. akart és tudott lenni : ahhoz vonzódtam, a kiben az emberi természet sokoldalúságát minél szebb harmóniában láttam, megtestesülve.« És Szabó Károlybau az emberi természet sokoldalúsága valóban ily szép harmóniába olvadt össze. A ki íróasztalánál, hivatalában komoly és szigorú tudós volt, családjában gyöngéd férj és apa, barátai között a legszeretetreméltóbb »víg czimbora« tudott lenni. A körösi disznótorokról (melyek egyikét, »midőn Szilágyi Sándor úr az ő első és utolsó malaczának végső tisztességtételét nagy és fényes gyülekezet jelenlétében tartaná«, Arany János is megénekelte), a honfi bánatot felejtető sírvavígadásról sokat tudna illetékes ember beszélni. Hasonlíthatott ehhez a kolozsvári » Társadalom« kedélyes szórakozása (egy kuglizó társaságé, a mely egy magánkertben, a kolozsvári Házsongárd oldalán a nyári estéken Kolozsvár intelligentiájának crême-jét egyesítette régebben magában), a mely kedvelt üdülő helye voltjj Károly bácsinak a napi munka fáradalma után. Vendégeit is elvitte oda. S a vendégnek okvetlen kilenczet kellett ütni, hadd legyen öröme. Az állító