Századok – 1892

IV. Hivatalos értesítő - Felhivás a M. T. T. tagjaihoz. 884

65 és Droitecourt-ral helyeztem he a ládáha, a lehető legnagyobb elővigyázattal, gyöngédséggel. Legelőször is a láda fenekét kipárnáztam selyemfoszlányokkal, hogy a sokat szenvedett bujdosó fejedelem csontjai puhán pihenjenek. Erre raktuk legalól a szálas lábszár- és czombcsontokat, közben a lábfejcsontokat, a térd-, a farcsontot, a gerincz-csigolyákat, majd a nagy medencze-és lapoczka-csontokat, és lígy az oldalbordákat, kar-, kéz-, váll-, nyakcsontokat. A láda egyik szögletében külön, megóvott helyet csináltunk az izom-maradványok számára, hogy a hegyes csontok érintésétől szét ne omoljanak. A szekrény jobb sarkában pedig, följül, alkalmas helyet készíték a koponyának, előbb csak kísérletkép odahelyezve. Majd még egyszer visszavivém az oltárhoz a drága főt ; tetején a kifűrészelt, általam még utoljára fölemelt s meg beillesztett gerézdre újra reátevém a kis kerek selyemhálót, s reákötöztem. Azután pedig — a hozzáillesztett állkapocscsal együtt — Rákóczi történeírójának kegyeletes kezeivel gyöngéden begöngyölgettem, beburkoltam az én régi vezérlő-fejedelmem dicső fejét királyszínű bársonyba, aranyos bíborba, lágy selyembe : ne lepje por, ne érje föld, legyen megóva nedves légtől! Az ekkép gondosan betakargatott ritkaszép koponyát így helyezém be két kezemmel nagy kegyelettel az illatos czédrus-ládába. Fönt ismét az egész szekrény fölűletét a hamvak felett beborítgattam a még hátramaradt szemfedő- és selyem-, bársony-ruhamaradványokkal. Beraktam minden foszlányt, a mi csak a koporsóban volt; úgy, hogy a láda egészen megtelt, s a koporsó fenekén talált tömérdek ezédrusfa-forgácsnak nem jutott már hely benne. Ezekre nézve tehát abban állapodánk meg, hogy a másként a törmeléktől teljesen üresen hagyandó koporsóba rakják vissza, a láda mellé, — mely a koporsónak szélesebb, nyúgati végébe, a hol eddig a fej feküdt, fog beállíttatni, a hosszú kőlap alá. Midőn Rákóczinak földi maradványait a czédrusládába ekként berakogattuk volna : a kegyeletes megindúlásnak kifejezhetlen mély érzelme vőn rajtunk, vőn rajtam erőt. Kölcsönösen szívünk mélyéig meghatva és megilletődve, öleltük és csókoltuk meg egymást a lelkes buzgalmű, derék franczia supérieurrel, — s mielőtt az emlékirat aláírása végett a sekrestyébe mentünk Emlékkönyv. 5