Századok – 1892

IV. Hivatalos értesítő - Felhivás a M. T. T. tagjaihoz. 884

4 beható részletezést igényelne és messze túlhaladná mai gyűlésünk keretét, ép úgy mint a fölszólaló egyén képességét ésazért engedje meg a t. közgyűlés, hogy annak csak némely oly oldalára vessek egy futólagos pillantást, mely Történelmi Társulatunk keletkezésével és negyedszázados működésével szorosabb, bár közvetett összefüggésben áll. Az ó- és közép, valamint az újkor történeti irodalmában mindig két, a dolog természetéből és az irók egyéniségéből folyó irányzat érvényesült, a mennyiben vagy az anyag bősége és megbízhatósága, vagy annak művészi alakítása és eszményi fölfogása lépett jellemzőleg előtérbe. Ha Thucydidesnél pl. mind a két irányzat kellőleg egyensúlyozva érvényesül, a római világ egyik legnagyobb történészénél, Tacitusnál, az. irodalmi tökély, a gondolatok mélysége és nemes erélye, a jellemzések megragadó művészi tökélye és kerekdedsége alig nyújt kielégítő kezességet a történelmi előadás és jellemzés hűségéről. Hume »Anglia története« megőrizte irodalmi becsét, melyet az előadás folyékony egyszerűsége, a tények ügyes csoportosítása, az elmélkedések átlátszó tisztasága és találósága biztosított neki, ámbár a tényleges anyag hitelessége némileg kétségbevonható oly iróval szemben, ki, midőn munkája folyamában oly újonnan fölfedezett okmányokra és adatokra figyelmeztették, melyek a hagyományos fölfogást nemcsak bővítették, hanem azt némi tekintetben módosították volna is, a figyelmeztetést azon szavakkal utasította vissza,, »mon siège est fait«, »bezártam ostromvonalom lánczolatát«. Ha ellenben Gibbon remek munkájában, minden alapos és jogosult ellenvetések daczára, melyek a különböző vallási érzelmek és meggyőződések szempontjából annak általános szelleme, és egyes tételei ellen felhozhatók, és melyeknek többek közt a magok idejében Yillemain és Guizot oly élénk és szellemdús kifejezést adtak, oly történelmi alkotást vagyunk kénytelenek fölismerni, mely az adatok bőségét és kritikai mérlegelését az alaki csoportozás, és a csak némelykor kelleténél simább, a részrehajlatlanságot gyakran a gúnyos közönyösségig fokozó előadás ritka mesterségével egyesíti : önkénytelenül érezzük, hogy ily tulajdonok ily terjedelembeni egyesítése a kivé-