Századok – 1887

Könyvismertetések és bírálatok - TAGÁNYI KÁROLY: Salamon Ferencz: Budapest története II. és III. k. 48

történeti irodalom. 65 lassankint pontról pontra kitörlik a mostoha viszonyok és holt betűvé válik. Valóban, csakis e processus lefolyása az az egyetlen lap »Budapest Történeté«-ben, ami még megírásra vár. Az igazi ok, a miért Salamon ebbe a hibába esett, az, hogy sokkal inkább kicsinyli az e fajta kútfőket, az institutiókból kivont igazságokkal szemben : semhogy a kettőt egymással kiegyeztetni iparkodnék. A mint láttuk, az aranybullát [is inkább hamisnak declarálta, mintsem azt a főváros történetébe beleilleszteni igyekezett volna. Igy van ő minden fölfedezésével. Állításai a kútfőkkel ki nem egyeztetve, külön állanak, mintegy extra votum gyanánt, eddigi tudásunkban. Történetírói pályájának is ezért mindig több hatása volt a nagy közönségre, mint éppen a tudósokra. A honfoglaló ősök hadiszervezetéről írt híres tanúlmánya, daczára minden genialításának, a tudományban még mindig nincs elfogadva. Miért? Salamon az ősmagyar taktikáról kimutatja, hogy az, a hadosztályok egyenletes fölosztásán alapúit, ami tehát szerinte feltétlenül kizárja, hogy a magyarság törzsek és nemzetségekre lett volna fölosztva. Igen ám, csakhogy e tétel azt jelentené, hogy valamennyi régi oklevelünk, mely ilyen nemzetségekről szól, mind hamis vagy téves. Ezt azonban még Salamonnak sem fogjuk elhinni, ő maga pedig egy lépést se tett arra, hogy tételét az oklevelekkel kiegyeztesse. Pedig olyan kevés fáradságába került volna. Az ősmagyar taktika, úgy a mint Salamon fejtegeti, meglehetett a törzsek és nemzetségek (egyáltalán téves mindjárt »szervezet«-re gondolni) mellett is, éppenséggel nem olyan öszszeférhetlen, ahogy ő gondolja. Az igazi harczoló tömeget, a közkatonaságot úgyis a szolgarend képezte, ez pedig egyenlő ax-ányú lehetett az egyes törzsek között, hiszen tudva van, hogy a hódító népek a zsákmányt, mely főleg foglyokból állott, egyenlően szokták fölosztani törzseik között. Nem mondjuk hogy ez szentírás, de ezeken a nyomokon haladhatott volna Salamon is, ha t. i. képes volna az oklevelekkel egyenlő fontosságot tulajdonítani a taktikai igazságoknak, a mi ellen azonban egész valóságérzete tiltakozik. Elvégre is azonban, minden oklevelet, minden krónikát ő sem vethet el, skepsisének áldozatai alig vehetők számba, az adatok amaz óriási tömege mellett, a mit Salamon is kénytelen mint kifogástalanokat elfogadni. Ezeknek több mint két-harmada az emberi cselekvés emlékei, szóval események. És mégis, daczára hogy ezek Salamon szemében is igazak, reálisak, rá még sem tudnak hatni azzal a reálitással, mint az állandó factorok. Az események folyton állhatatlan, tarka változatosságban jelennek meg előtte, sehol semmi állandóság, fixpont melyet megragadjon. Innen van hogy Salamon, aki máskor oly határozott és intranzigens, itt tétovázó, SZÁZADOK. 1887. I. FŰZET. 5