Századok – 1887

Könyvismertetések és bírálatok - L. B.: A székesi gróf Bercsényi család (1470-1835) II. k. 355

TÖRTÉNETI IRODALOM. .'557 kezőleg : világos ez átpártolás és indokolt ; ismételjük, hogy az adott viszonyok közt logikai szükségesség volt. * * * Eredeti kútfőkön alapuló terjedelmes biographia meg valamely életrajzi essay közt szerintünk épen az a különbség, hogy az előbbiben a főalak jellemének magukból a körülményekből és eseményekből spontane kell kidomborodni. Az életrajzi essayben, hol nem áll korlátlan lapszám az író rendelkezésére, hol röviden sokat kell összefoglalni, több szabadságot engedhetünk az írónak az alak megrajzolásában és kiszínezésében. De hol pragmatikai történetírásról van szó, az író művészete épen abban áll, hogy a subjectiv felfogást lehetőleg háttérbe szorítva, a hőst tettei esetleg szavai által is ismertesse meg velünk. Csak így kelthetünk az olvasóban nagyobb és tartós hatást, és az előadásnak esak ezen módja nyújtja annak zálogát, hogy az olvasó helyes Ítéletet alkothat magának. E nehéz feladatot csak az olyan történetíró oldhatja1 meg, ki az általa tárgyalt kor minden zegezúgát oly alaposan ismeri, mint épen a szerzőnk. Nem csak valószínű, biztosra vehetjük, hogy Rákóczi Ferencz idejében a kortársak közül senki sem ismerte annyira hazánk viszonyait, mint az immár évtizedek óta oly fáradhatatlanúl kutató Thaly. Ha van tehát hazai történetíróink közül valaki, kinek módjában állana egyéni ítéletét visszatartani, vád- meg védbeszédek helyett kizárólag a bizonyítékokat szerepeltetni tanúkként, hát Thaly az. Az érdemes szerző azonban mindig az ellenkező nézetet vallotta és innen van azután, hogy a szigorít tárgyilagosság nem tartozott sohasem írói tulajdonságai közé ; tudtunkra azonban a tárgyilagosságot egyetlen feldolgozott művében sem óvta meg annyira, mint ebben, melylyel most foglalkozunk. Azért a szó teljes értelmében a jelen munka sem egészen objectiv. A történetírónak nyugodt előadása közben kihallszik a védőügyvéd szenvedélye, ki hol szépíteni, enyhíteni, hol meg dicsőíteni törekszik ott is, hol erre talán nincs szükség. így aztán megesik az, hogy szerző túloz és műve apologiának látszik. Máskor meg más ez irány inconvenientiája : szerző önmagával látszik ellentmondásba keveredni. Utóbbi állításunk igazolására íme itt egy példa, ha nincs is a legjobban megválasztva. A 26. lapon Thaly Bercsényinek egyik »alapjellemvonását« emeli ki, azt t- i., hogy »a maga igazait körömszakadtig nem engedi.« És mi áll ez állításával épen szemben, a 27. lapon, midőn a Forgáchékkal folytatott pert mondja el, mi ott Thaly szerint ugyanezen Bercsényinek főirány elve ? — A »békülékeny szellem«, még ott is, hol igaza van. Ezt éri el Thaly a neki sajátos jellemfestési igyekezetével, azzal, hogy kedvencz