Századok – 1886

Értekezések - KOMÁROMY ANDRÁS: Köpcsényi gróf Listhi László 32

46 KOMÁROMV ANDRÁS. Előszeretettel foglalkozott a tudományokkal, ismerte és kedvelte a classicusokat, jártas volt nemzetének történetében, ösinerős a politikai viszonyokkal, volt jó hangzású neve, nagy vagyona, előkelő összeköttetései s mindezek a kor kívánalmaihoz képest jogczim gyanánt szolgálhattak neki arra nézve, hogy első rangú szerepet tölthessen be a nyilvános életben. Nevét azonban hasztalanúl keressük a korszak történetében 1651-ben napvilágot látott Zrinyi Miklós szigeti veszedelme s a nagy költő dicsősége Listit sem hagyá nyugodni többé. Ügy látszik, azt hivé, végre föltalálta a tehetségeihez méltó munkakört s dicsvágya és öröklött hajlamai egyaránt az irodalom terére vonták őt. Híréből bizonyosan, de személyesen is ösmerliette a bánt s ennek rendkívüli egyénisége reá nézve sem téveszté el hatását. Ereznie kellett, hogy ez, akár mint ember vagy lánglelkű hazafi, akár mint hadvezér és államférfi, messze túlszárnyalja úgy őt, mint kortársait, de elegendő erőt érzett magában a költészet mezején mérkőzni meg vele s osztozni dicsőségében. így született meg 1653-ban a Magyar Mars, mely bű utánzata lévén Zrinyi művének, elárúlja ugyan keletkezésének okait, de írójának hozzá fűzött reményeit korántsem valósítá meg. Nem szándékozom ez alkalommal a mohácsi veszedelem aesthetikai méltatásába bocsátkozni s csupán a költő egyéniségét illető általános megjegyzésekre szorítkozom. Listinek határozottan volt némi írói tehetsége, de e tehetséget ő túlbecsülte s a hajlamot összetéveszté a hivatással. Ámde a Mohácsi veszedelemnek nem az a legnagyobb hibája, hogy szerzője nem volt költő, hanem már tárgyánál fogva sem hathatott abban a korban, s e tekintetben is messze elmarad a Zrinyias mögött. Zrinyi a maga korának uralkodó eszméit és saját politikai czélzatait beolvasztá nagy művébe s csak azt fejezte ki művészi formában, mit vele együtt számosan éreztek ; eüenben a Mohácsi veszedelem egy darab száraz történet, halvány utánzata a mester művének. A nemzet már nem pusztán csak kesergett régi dicsősége letűntén, de érezte, hogy tennie kell, ha nyomorúltan veszni nem akar. A XYI-ik század zsoltár költészete, az a mély, vallásos resignatió, mely e kort jellemzi, még kiapadhatlan forrást találhatott a nemzetünket Mohácsnál ért romlásban, de a jeremiadok kora már lejárt s íróink megszűntek párhuzamot vonni a magyar és zsidó nemzet között, a boszúálló Isten ostorát látva, mindkét nép sorsában, hanem a jelen bajaihoz fordúltak s a múlt idők feltűntetésével is nemzeti önállóságunk, megtámodott s veszélyben