Századok – 1885

I. Értekezések - DEÁK FARKAS: Adatok a török-tatár rabok történetéhez - II. közl.

660 ADATOK évet meghaladó legény ember volt 1661-ben. Sokkal vonzóbb s követésre méltóbb példát nyűjt Vitéz Gábor észjárása, hasonló vagy kevéssel nagyobb birtokú ember, ki felkéri rokonait, hogy ha neje alkalmatlan s tehetetlen jószágai kezelésére és a pénzgyűjtésre, vegyék ki kezéből jószágait, de akkor is az asszony, kis gyereke és kiskorú öcscse élelméről gondoskodjanak. Ha pedig jól vezetik ügyemet, pártfogolják, tanácsolják, segítsék stb. Minden rab igyekezett magát jelentéktelenebb, vagyontalanabbnak tűntetni fel, mint valóban volt. Némay Ferencz diák volt belső Szolnok vármegyei viceispán kiszabadításáról ír valaki Teleki Mihálynak, de írja, hogy a viceispánságot nem kell emlegetni s arról hallgatni kell, nehogy a tatár megtudja. A kiváltás gyakorlati eljárását illetőleg, erre nézve régi időktől fogva első módszer volt a rabok kicserélése, aztán Magyarországon a végvidékeken szokásba kezdett jőni a fegyver váltság, hogy t. i. a rab ígért magáért 50 kardot, vagy 25 puskát, vagy talán enyi-annyi port, golyót, sisakot, vagy pánczélt, ezt azonban a magyar törvényhozás keményen tiltotta s a mint fenebb is enilítém az 1563. évi országgyűlés törvénybe is igtatta e tilalmat, hogy t. i. senki lőszerszámmal, fegyverrel magát kiváltani ne merészelje. Végre is fennmaradt a legközönségesebb mód, a pénzbeli váltságdíj, melyre nézve ez 1657-ik évinagy csapás után közbenjárótól válalkoztak a moldvai és havaselföldi vajdák, vagy is az ő tudtokkal arravaló hivatalnokaik, nagykereskedők, nagy hitellel bíró utazó ügynökök. Ha ugyanis a rab urával a váltságdíj felől tisztába jött, az összeg mennyiségét megizente Galaczba, vagy Jászvásárra s onnan az értesítést, levelet vagy hivatalos külügyi közegek által, vagy magán leginkább kereskedelmi uton elküldték Erdélybe az illető rokonoknak. Ha a pénz együtt volt, vagy összegyűlt, izentek a rabnak s gazdájának, hogy ekkor és ekkor a pénz ott lesz Jászvásáron (ez volt úgy látszik a legdivatosabb kicserélési hely) s ő is hozza vagy küldje ki oda a rabot ; megjővén a pénz is nyugatról, a rab is keletről, a kicserélés a legnagyobb elővigyázat és ovatosságok közt megtörtént s ekkor aztán mindenki elment a maga útjára. Előfordúlt azonban az a szerencsétlenség is, hogy a tatár elhozta a rabot s a pénz nem volt sehol, várta, várta, de nem érkezett s hiába várta két három hónapig s akkor sok költsége miatt támadt haragjában a szegény rabnak orrát fülét levágta, így mondja ezt a hagyomány az alsócsernátoni Damokos család egyik tagjáról is, a ki azonban később csakugyan kiszabadúlt. *) Az 1657-iki tatár rabságban talán három Damokos is részesült. Az egyik Damokos Tamás, ki nem esett el Lengyelországban, mint Kállay s utánna mások is írták, de, söt Kemény János is mint rabot emle-