Századok – 1885

I. Értekezések - Dr. BOROVSZKY SAMU: A longobárdok vándorlása - II. közl.

VÁNDORT,ÁSA. 601 Rugilanchiak épen ez időben egy nagyérdekű alakja van, kiről a történetírás mindenha kegyelettel fog emlékezni. A jámbor szerzetes Szent Szeverín ez, ki messze keletről jött erre a vidékre, hogy a bomladozó erkölcsöket kiáltó szavával és magasztos példájával új életre hívja. Hatása magára a királyi családra is igen nagy s beteljesült jövendőlései a csodálattal határos tiszteletet és vak engedelmességet biztosítanak számára. Apostolként jár-kel, betegeket gyógyít, klastromokat emel, könyörületességet és békességet prédikál a pogány alamannok és az árián rúgok előtt, tizedet szed a szegények számára, inti a városokat a barbarok fenyegető betörésére avagy megvédelmezi beszédének erejével ; a hatalmasokra való befolyását az üldözöttek javára értékesíti. S mindezt, a nélkül, hogy akár valami egyházi, akár világi hivatala volna, csupán erős hitének és csodálatraméltó személyiségének varázsával eszközli. De alig, hogy meghal a kegyes Szeverin (482), a király és rokonai között tüstént felüti fejét a viszálkodás. Ezt felhasználja Odovakar, Italiának ekkoriban ura, rátör a rúgiakra, elfogja a királyt gőgös nejével együtt s foglyokként Italiába hurczolja őket. Sőt Pierius comes által a dunamelléki rómaiakat is áttelepíti Olaszországba 488-ban. ') Ezzel a rómaiság teljesen elenyészik Noricumban. 630. 1.) alakokat találunk. Bécs helyén fekíidüttuck vitatja Tauschinski {Sitzungsberichte d. Wiener Akad. XXXVIII. k. 31.1.), ellenkezövéleményeu van Blumbevger {Archiv der Wiener Akad. III. 1849. 353. 1.) ') Itt ismétlődik a-/, a rendszabály, melyet egykor Aurelianus alkalmazott Daciában (Flavius Vopiscus Aurelian. 39.) Eugipius, Szent Szeverin tanítványa és életírója (51 I . körül. Sauppe Monum. Germ, histor. alitor, antiquiss. I. 2. Berol. 1879.) mondja 31 universos in Romani soli provinciám absque ullo libertatis migraturos incommodo. L. még a> 40. 45. fejezeteket. Okos ember korántsem értelmezi ezt akként, mintha Noricumnak minden egyes római embere elhagyta volna hazáját. A gazdagabb osztály, mely vagyonát könnyen magával vihette, a hivatalnoki kar, hadsereg stb. igen is kivándorolhatott, de hogy a szegényebb földinívelők, a világon magukat bárhol otthou érző kereskedők és a kisiparosok legalább jó nagy részben nem mozdultak, a dolog természetéből folyik. Ennélfogva tabula rasáról szó sem lehet. De igenis lehet szó arról, hogy ez otthon maradt alsóbb néposztály, mely különben — Italiát kivéve — a világ egy provinciájában sem volt soha erősen római, a rómaiság traditiót, mert azok fentartására alkalmas sem volt annyira mint az aristocratie, nem ápolta. A barbarokkal való folytonos érintkezés lassanként egybeolvadásra vezetett. Semmikép sem lehet tehát azt az álláspontot tarthatónak mondani, melyet Jung Roemer und Romanen