Századok – 1885

I. Értekezések - DEÁK FARKAS: Adatok a török-tatár rabok történetéhez - I. közl.

580 ALJATOK kik állították, hogy a/t se tudták hová mennek, s a fejedelem mindent maga fejéhői végzett el. Lehet, hogy volt olyan együgyű tagja annak a fényes reményekkel táplált hadseregnek, ki nem tudta a hadjárat czélját, de sokkal valószínűbb, hogy a felizgatott katonák, a vitézek legnagyobb része nagyon is jól tudták, mert az erdélyi nemességnek majd minden fegyverfogható és könnyen mozogható tagja ott volt, s — hogy már az elinduláskor mindenik zsebében érezte a lengyel indigenatus diplomáját, megtoldva ilyen vagy olyan donationalissal s annál nagyobb volt keserűségük, midőn néhány hónapi csavargás után a sereg maradéka, mintegy 10.000 ember vasba verve oszlott szét Krimia nyomorult községeibe. Mert a tatárkán és tisztjei s vitéz katonái úgy osztoztak meg az erdélyi rabokon, mintha egy birkanyájat osztottak volna szét. Ez a lengyel hadjárat, s ez a tatárrabság épen olyan volt Erdélyországra nézve, mint a mohácsi vész Magyarországra nézve, megszűntette az ország önálló függetlenségét, földúlta a társadalmi viszonyokat, s nemzetgazdasági szempontból csaknem tönkre tette az országot. Hogy a török s a tatár valahányszor becsapott és győzött, vagy a mikor rablási kedve jött, a mi nagyon sokszor megesett — mindenkor vitt annyi rabot, amennyit lehetett, ez a köztörténelemből általánosan tudva van ; de itt ez esetben, a mint azt Kemény János Önéletírásában emlékezetünkre hagyta az egész meglévő s leginkább nemes emberekből álló tábor kapitulált s minden egyes harczos rabságra került. Azonban, hogy a török egyszer elfoglalta hazánk egy nagy részét, fogott ő magának keresztyén rabokat akárhányszor háború nélkül is ; sőt olykor a magasabb rangú tisztviselők tudta nélkül a békésviszouyok és a békefeltételek megszegésével is. így olvassuk például a soprori levéltárban a XVII. század elejéről a következő szomorú históriát, mely élénk bizonyságúl szolgál annak, hogy a török a hol lehetett űzte rablásait minden kétely és aggodalom nélkül. »Sok históriák magyarázzák s az keresztyénségnek is nagy része tapasztalható képen, bizonyítják az ottomán nemzetnek hihetetlen csalárdságát.« így ír Maráczi Nagy Balázs, ki praedikátor volt Szent-Gotthárdon, mely község (a várt bele nem értve) azon időben a török hatalomnak is meghódolt hely volt. Természetes, hogy, az ilyen helyeken lakók teljes személybiztonságra számítottak. így tiszteletes Nagy Balázs uram is, ki leányával, fiával, mostoha leányával és szolgájával őszi időben — mint ő maga mondja — valószínűleg szüret után, mikor a szőlőket pásztorok s más emberek is odahagyják, — kiment a szentgotthárdi szőlőkbe, tán sétálás végett a szépidő kedvéért, vagy valami szőlő munkát végezni, elég az