Századok – 1885

I. Értekezések - SZEMERE ATTILA: A nemzetgazdaság történetéhez hazánkban a múlt században - II. közl.

HAZÁNKBAN A MÚLT SZÁZADBAN. 477 ügyelő és udvari tanácsos lett a kamaránál s követeléseire zálog fejében az összes réz-, és higanybányák haszonélvezetét kapta. Hogy a zálogbányák jövedelmei nem igen dúsak lehettek, bizonyítja, hogy a haszonélvező 1748-ban csődöt mondott, leköszönt minden hivataláról, kivévén a kamarai udvari tanácsosságot s Mária Thereziától 50,000 frtnyi adományt kapott. Pazar költekezése, nagyúri háztartása nagyban hozzájárultak e tönkhöz, melyet egy év multán másik követett. E második csőd után 1750. elején Wiesenhüttert Trieszt kereskedelmi főintendánsává s polgári és katonai főnökévé nevezték ki, mely állásában csak ugyanazon év juniusáig marad, mikor is Hamilton gróf váltja fel. Bartenstein veje itt kiesik a kor hivatalos történetéből, nyilvános működése megszűnik s közvetlen befolyása az államügyeinek intézésére semmi. De azért el nem bukik. Ott marad továbbra is Bécsben a hatalmas após és a hálás császárné közelében, a ki nem felejtette el jó szolgálatait s úgy látszik sokat ad reá mint financzkapaczitásra. Terveit, emlékiratait közvetlenül a császárnéhoz nyújtja be, ki sajátkezű levelekben teszi meg reájok észrevételeit olyan bizalmas hangon, minőt a sacratissima majestas-ok akkoriban csak igen ritkán használtak. S hogy AViesenhütter eszének ruganyossága, inventiójának gazdagsága megmaradt a bukás után is, tanúsítják ez emlékíratok, melyekben valljuk be, nem igen mutatja magát a magyarok jó barátjának. Felfogásában: Magyarországot tisztán őstermelésre szorítani s Ausztriát ipari állammá tenni, teljesen egyezik a császárnéval. Lehet, ez az oka, hogy balsorsában is oly kegyelt embere az udvarnak. De Wiesenhütent Ausztria iránt való jóakarata még messzebb ragadja, ő mintáz első emlékírat 3-ik pontja bizonyítja, még a magyar termények kereskedelmi hasznát is Ausztriának szánja s mindenáron azon van, hogy hazánk direct összeköttetése a külfölddel teljesen semmivé legyen. Erre nézve elég ügyesen nyilatkozik a második emlékiratban, melynek megszerkesztése igazán nagy raffineriárül tanúskodik s bizonyítja, hogy szerzője, bár alig bír a nemzetgazdasági theoriák alapismeretével, mint finánczpolitikus igen jelentékeny ember. Terve, az idegen portékák főlerakóhelyévé Bécset tenni, olyan helyes alapokon nyugszik, hogy kivihetőségéhez szó sem fér.