Századok – 1884

II. Könyvismertetések és bírálatok - DEÁK FARKAS: Die Türken in Perchtoldsdorf in J. 1683. von A. Latschka ism. 155

156 TÖRTÉNETI IRODALOM. s hogy XIV. Lajossal, ki a XVII. század végén s a XVIII. század első éveiben uralkodott, nem szövetkezhetett, egyikét látjuk alegcsodálatosb anachronismusoknak. Azonban Latschka úr munkácskája 11-ik lapján még más különös adatokkal is szolgál, hogy t. i. a törökök és a perchtoldsdorfiak közt a tolmács az erdélyi fejedelemnek egyik írnoka volt, különben egészen török módra öltözve, de vállán német gallér-köpeny ; született olasz volt, de a törökök nem engedték, hogy más nyelven beszéljen, csak magyarul, mert ezt a nyelvet ök is értették stb. stb. T. olvasóim láthatják, mennyi történeti obsoletum van e néhány sorban. Jó Apafy Mibályunknak nem igen voltak olasz születésű Írnokai, s ha lettek volna is, bizony Kara-Mustafa tábora tolmácsait nem a gyulafehérvári kanczellária tagjaiból állította ki, s végre a Győr táján kullogó bús Apafy egész táborában aligha volt valaki, a ki csak sejtette volna a jámbor perchtoldsdorfiak keserves sorsát, — mely sajnálatos esemény ugyan, de ilyen adatok társaságában épen nem megindító s nem is azért emlékeztem meg e művecskéről e helyen, hanem azért, hogy amaz időből egy kis napló-töredéket közöl, melynek közvetlensége megkapó s melynek egy része minket is érdekel. Az életben maradt polgárok közül ugyanis többeket rabszolgaságra hurczoltak; egy Frey Wenzel nevű ezek közül útközben megszökött, visszatért s kalandját leírván — mely ez egész könyvecskének egyik fő forrása — miután a város történetét elbeszéli, igy folytatja : »Nyakamra kapván egy ütést, a földre estem, Istenhez, Jézushoz, Máriához, Szent Józsefhez és Szent Barbarához imádkoztam s aztán egy kissé felemelkedtem s vártam az utolsó vágást, mert láttam, hogy ez máskép nem történhetik. Azonban, habár körülöttem mindenkit levágtak, engemet az Isten életben tartott. E közben j öve egy török, kézen fogott s szemem közé nézett s látva, hogy élek s eszmélek, felemelt s a halottak mellé taszítva, kezem lábam összekötötte. Mire elájúltani. de csakhamar ismét eszméletre tértem. És körűinézve, csak most láttam, hogy miként bántak velünk, szegény emberekkel. Hozzám közel ült a mi két papunk s szomorúan nézték az előttünk terjedő borzasztó képet, a plébános úr öszszekulcsolt kezekkel hozzám fordúlván, mondá : óh kedves barátom, milyen szánalomra méltó sorsra jutottunk ! Erre az a gazember, a ki engem felemelt és egy másiknak eladott, oda jött s engemet egy lóhoz kötöttek, mely mellett nekem amúgy véresen másfél mértföldet kelle futnom, a bécsi hegyek felé, amig a táborba érkeztünk. A mint oda jutánk, a sebemet apró sóval hintették be, mely az első negyed órában kinos fájdalmakat okozott, de aztán nyállal nedvesített tépést tettek a sebbe és csakis e gyógyszert használva, két hét alatt meggyógyúltam.