Századok – 1882

Értekezések - SZILÁDY ÁRON: Három hegedűs ének. 25

30 IIÁROM HEGEDŰS származik. Néhány év múlva (1590—1599) már Csáktornyai Mátyás ennek a nótájára fordította magyarra Grobián verseit. Ez első ének tárgya nemcsak szerzőjének s Tinódinak adott gondot s énekszerzésre alkalmat, ki hideg télben és hideg szobában szintén gyakran fútt körmébe, mert nem volt pénz tarsolyában ; hanem Petőfinek is, ki »Egy telem Debreczenben és Tél végén« czimű költeményeibe ezekéhez hasonló hnmort s gondolatokat is vegyített. A második és harmadik számú ének cynizmusa még az elsőén is túltesz. Egyben-másban mindkét szerző el-elhajítja a nyárfa sulykot s ráadásul a nyelét is bekeveri; mindamellett bízvást hűnek tarthatjuk azt a képet, melyet magunknak a hegedűsök állapotáról e pár ének nyomán alkothatunk. A históriás énekek hazafias, lelkesítő s általában komoly tartalma és hangja nem minden körben s nem mindig egyedül töltötte be a lakomákra szánt órákat. Az élénkülő, zajosabb kedvcsapongás más hangokat is kívánt hallani. A hegedűsnek készen kellett lenui az ily követelések kielégítésére s józanon, retken s vizes boron is oly tárgygyal s énekkel állni elő, miben a mámoros észjárás is találjon, ízléséhez képest, nevetésre méltó vastag tréfát. Az ilyenek egy vagy két réteggel alól azon körökön, hol csak kivételesen szoktak hangzani, rendesen is kelendők, kapósak. Saját költségén, maga rovására senki sem kívánja hallani, de azon, lia az előadó magából űz csúfot, ma is csak fejlettebb ízlés képtelen múlatni. Finnyás hegedűs nem kerülte volna el a különben sem szűk marokkal osztogatott megintést, s a muzsikus czigányokkal máig űzött negédeskedésekből bő rész jutott a XYI. századi hegedűsöknek. Azért czigány húmornak, hegedűs modornak jórészt a bánásmód volt felnevelő dajkája. Becsületben nem valami nagyban állottak s magok sem sokat adtak magokra. A vallásosan gondolkodók megvetették őket, a kik pedig nélkülök el nem tudtak lenni, az olyanok a hegedűst sem becsülték többre a félvállról vett vallásos tilalomnál. A »közönséggel való gyónásnak ábrázatjában« is benn foglaltatott, hogy »hallásomba vétkeztem, mert örömest hallgattam vigasságokat, hangosságokat, énekmondásokat« (Virginia-c 4. I.) ; a »szólásnak avagy nyelvnek huszonnégy bűne« között pedig ott találjuk az »igrecseegh-et« (Nádor-c. 691.1.) vagy »igrichbeszédet« СNagyszombati-c. 356. I.) A mi egyébiránt a vallásos tilalmat illeti, az 1279-dik évi budai zsinat 8-dik czikke csak a papokat (clerici) tiltja el a mimusok, histriók és joculatorok hallgatásától. Az egyházi szónokok — mint később, bizonyosan abban az időben is intették hallgatóikat az efféléktől, gyónás alkalmával pedig számon kérték