Századok – 1881

Értekezések - ZILAHI KISS BÉLA: A demokratia hazánkban. Írta Beksics G. ism. 628

630 történeti irodalom. szervezet, a rögliöz nem kötött foglalkozás kedvezni látszott minden időben a democratiáuak. Csakhogy a városok alapja kiváltságlevél, polgársága zártrendet képez, jogaira féltékeny és büszke akár a nemes ; miért falai közt a democraticus szellem mélyen gyökeret nem verhetett. Autonómiájában van némi csirája a democrata iránynak, a mennyiben minden szabad polgár részt vesz a közügyekben. De ily mérvben democraticus a megye is, sőt az a legfőbb törvényhozó hatalom az országgyűlés is, kivált míg a nemesség fejenkét jelenik meg és vesz részt tanácskozásaiban. A modern democratia a múlt században ad magáról hatalmasabb életjelt először. Az új világ coloniái democraticus alapon hatalmas állammá tömörülnek. Az ó-világban is mozgalom támad. A legkeresztyénebb király országából indúl ki az áramlat hódító útjára, mely a középkori institutiókat már korhadó alapjaikon megingatja, majd romba dönti. Francziaországban a harmadik rend inaugurálja a democratiát, elhamvaszt, halomba dönt mindent, mi a feudalismus, az absolut királyság századaira emlékeztet, s a jövő irányának születés napját emberáldozatokkal ünnepli. Magyarország harczolt az »ember jogai«-nak codificatorai ellen, s míg azt hívé, hogy nyolcz évszázas alkotmánya oly sok vészt és vihart látott bástyái mögött bizton van, vakolata niállani kezdett, alapjaiban megingott. A középkor nálunk nem hullott sírjába egy nap alatt, mint Francziaországban ; de az újkor napja nem is vérágyból kelt ki egy elhamvasztott ország fölé. Félszázadon át tartott a harcz, melyben csak szónoklat-lövegek röpültek és tintaáradat folyt, a magyar nemesség napról-napra legyőz valamit csökönyösségéből, az alkotmány védbástyáit egyre kijebb tolja, s egy szép napon arra ébred, hogy az épület, melyben előbb Verbőczy ötszáz ezer főnyi populusa is csak szűkön fért meg, most tágas is, méltó is egy nagy nemzet befogadására. Szándékosan hallgattam eddig Beksics művéről, hogy reflexióimat egyfolytában mondhassam el. »A democratia Magyarországon« nem röpirat, nem sallangnak használja a bistóriai tényeket, mint irodalmunkban nem egy publicisticai mű. Ez mindenesetre vitatás alá sem eshető érdeme. Hogy aránylag kevés forrást használ, kis apparatussal dolgozik, mint a publicisták általán, nem baj, ha általánosításai nem mondanak ellen a históriai igazságoknak. Ezt azonban nem egy állításárólkünnyűszerrelkilehetne mutatni. Műve a történetírás igényével lép föl, s ezért nem hányhatunk szemet némely valótlan állításaira, melyeket különben alapos és a dolog lényegére törő fölfogásával sem tudunk összeegyeztetni. Vádja a magyar történet ellen, hogy még ma is sok benne a mythosz, legenda, faj-bámulás. Megengedjük, csakhogy a tisztítás útjának az ajánlott módot nem fogadhatjuk el. Fáj neki,