Századok – 1880

Értekezések - DEÁK FARKAS: Dávid Ferencz emlékezete. Jabab E. 510

512 TÖRTÉNETI IRODALOM. 512 én dolgom ; tény az, hogy ez a szépen virágzó, tiszta magyar ajkú unitárius egyház, mely Erdélyben előttünk áll, a XVÍ-ik században született, nehéz küzdelmeket állott ki, erős harczokat vívott s végre a theoriák füstjétől, ködétől megszabadulva, földi alakot öltött, belépett a társadalomba, az államba s Erdélyországban nagy hódítást tévén, az ország lakóinak jókora számát s magát a fejedelmet is hívei közé nyervén, országos törvényczikk által a bevett vallások közé soroltatott ; oly időben, midőn — mint mondám — János Zsigmond a választott király az országfejedelme, Békés Gáspár az ország tábornoka, Csáky Mibály gyulafehérvári kanonok, Hagymási Kristóf, Kendi Sándor s mások az ország nagyjai, főurak, városi polgárok és a nemesség jó része részben hívei közé tartozott, részben pártolója és előmozdítója volt. Hogy Dávid Ferencz hatalmas szónok és polemicus volt s felvett ügyét mind az irodalmi téren, mind a szóval vitatkozás mezején sikerrel — mondhatni diadallal vezette, a mű rendjében szépen s néhol tanúlságosan van megirva s az élvezetnyujtó előadást csak is a jelenkorból közbeszóló naiv dicséretek és tanúságok zavarják, melyekre sem Dávidnak, sem az akkori Erdélyországnak semmi szüksége sincs — annyival kevésbé az unitárius vallásnak, melyet mindnyájan jól ismerünk; mert ama tettek és küzdelmek s a már is három százados életet, még pedig virágzó és gyümölcsöző életet biztosító intézmények, minden személyes elragadtatásunknál sokkal hangzatosabban és értelmesebben beszélnek. "Valamint az is teljesen felesleges, hogy szerzőnk beleelegyedik a három százados vitába, maga ítéli el Dávid ellenfeleit, sőt szidja, rágalmazza, mintha maga is polemizálna velők. Például a 167-ik lapon Melius Péterről, a híres magyar írórúl és reformátorról igy ir : »Áthathatlan homály takarja el látásunk elől Meliusz indokait, a fejdelem határozott tilalma ellenére, miért hívta meg Dávid Ferenczet és követőit ujabban az 1570-iki csenger-miskolczi egyházi vitára. Büszkeségét sértette-e, hogy mindig ő megy az általa hirdetett zsinatokra ? Saját hívei közt erkölcsi nyomást akart-e rá gyakorolni ? mert megfélemlítésre oly tekintéllyel szemben, minő akkor Dávid Ferencz volt, gondolni sem lehetett. Vagy gyűlölt ellenfele ártalmatlanná tételének koczkáztatott gondolatát forgatta elméjében? Legyőzhetetlen dölyfe, fenekedő szavai, s a fejdelemnek az ő láb alól eltevésére többször felhivása utóhbira enged következtetést . . . Csak az erkölcsi hit nem vakbuzgó soha, mert ez ügye igazságáról bizo-