Századok – 1880

Értekezések - PAULER GYULA: Lebedia Etelköz Millenarium. - II. 98

116 LEBEDIA, ETELKÖZ, keztében, terjeszkedtek ki Etelközre is, és lettek az oroszoknak rettegett nyughatatlan szomszédjai. Ezeknek földje, Bulgária és a kelet-római birodalom elég, és jutalmazóbb alkalommal kínálkozott harczra és zsákmányra, mintsem hogy a hasonfajta magyarokat, kiktől az erdélyi járatlan hegyek zord bástyája választá el szegénységükben háborgatták volna. Ez — úgy hiszem — megfejti a háborúk megszűnését a magyarok és bessenyők közt — melyek csak akkor újultak ismét meg, midőn a magyarok már czivilizáltabbakká, és országuk érdemesebbé vált a kirablásra — annélkül, hogy Botkával valami formális nemzetközi szerződésre, mint mai napság szoktak, kellene gondolnunk a két nemzet közt, mely szerződésről — mint maga beismeri — a források teljesen hallgatnak. Mind a mellett igaza van Konstantinusnak, hogy a bessenyők kergették ki a magyarokat Etelközből. A csapás kétségkívül nyáron, vagy még kora őszszel történt. Télen a magyarok délfelé szoktak vonulni, s a folyamok felé települni, melyek partjain halászattal foglalkozva teleltek 2). Etelköz délibb részeiről azonban, hol a folyók már oly nagyok, hogy télen át sem válnak alkalmatlanokká a halászatra, elriaszhatta őket a bessenyők szomszédsága, kikkel újból kikötni már semmi kedvük sem volt.3

) Kénytelenek voltak tehát vagy Etelköz északi részeire szorulni, melynek szűkebb területén és zordonabb éghajlatában kitelelniök — legalább könnyen — nem lehetett: vagy pedig fel kellett szedni sátorfájukat, és tovább kellett menniök, keresni legalább is oly jó és biztosabb hazát, mint Etelköz volt. Van tehát valami igaz a magyar mondában, melyet mindjárt bejövetelükkor hangoztattak, hogy az éhség kényszerité őket átkelni a Kárpátokon 4

), s az egyúttal azon következtetésre is x) Botka i. h. 265. 2) Ibn Duszta i. h. 363. 3) L. Konstantin már feljebb idézett 8. fejezetét Gabriel pap küldetéséről i. h. 74.1. 4) Lásd a Dado, verduni püspöknek szóló, a X. század elején kelt levelét egy névtelennek a magyarokról, melyet íróink — tudtommal legalább — még nem használtak. Marténe és Durand : Colleetio Amplissima I. 230—235, mely szerint a »fame, quem patiebantur, Hungri voeati sunt.«