Századok – 1872

Nagy Gyula: Magyar Onomasticon III. 488

490 TÁRCZA. alkotott nevek, minÖk : Ivánka, Jósika, s talán a minden végzet vagy különös képző nélkül családnevekké lett személynevek is. c) A birtoktól vagy származási helytől vettnév (de, de eadem), melyből az úgynevezett praedicatumok erednek ; megjegyzendő, hogy az elnevezés ezen módja a középkorban nem volt a nemesség kiváltsága, mint sokan hiszik, mert alantas sorsú egyének is igen gyakran lakóhelyeikről különböztetik meg magukat okmányainkban ; általában a birtoktól vagy lakóhelytől vett nevek használatában a legtöbb önkényt s legnagyobb szabálytalanságot tapasztalhatjuk természetes, mert semmi sem volt annyi változásnak alávetve, mint épen a birtok és lakóhely ; s ez nem csekély nehézség genealógiánkban és sok tévedésnek ajtót nyithat, mivel ha kinek több birtoka volt, több néven is előfordúlhat, a fiak ha megosztoztak, ki-ki saját birtokáról különböztethette meg magát, míg másrészt egyhelybeli birtokosok vagy lakosok ugyanannak nevét használhatták ; azonban minden nehézségnek és tévedésnek elejét vehetjük az osztálylevelek segítségével, ha azoknak adatait szigorúan megválogatjuk s gondosan összevetjük. d) A melléknév, mely többnyire a „die tus" szó segítségével képeztetett, de nélküle is előfordúl ; melléknévnek merem azt nevezni egyenesen a szó grammatikai értelmében, mivel a személy százféle körülményeitől, testi-lelki tulajdonságaitól, mesterségétől, foglalkozásától, nemzetiségétől stb. kölcsönöztethetett ; ilyenek : Kopasz, Garázda, Bátor, Szabó, Boros, Orosz stb. Megjegyezhető, hogy ezek, különösen a Kis és Nagy, gyakran latin fordításban is szerepelnek, sőt egy bizonyos korból számos latinizált családnév maradt fönn, minők az Institórisz, Vietórisz s több efféle nevek, e) Megemlíthetjük még a „1 i t e r a t u s"-okat, mint a kik kétségkívül a Jánosdeák, Páldeák s más hasonló családnevek alapítói. A nönevekre nézve röviden csak a következőket jegyezzük meg : hogy „de genere" vagy „de possessione" soha sem említtetnek, melléknevek kíséretében elő nem fordúlnak, hanem csupán mint „fi lia, consors, relie ta" vagy „vidua" szerepelnek. A neveknek és elnevezési módoknak ezen osztályozása, melytől középkori okmányainkban szokásos használatuk eltérést nem enged, képezi azon kiindulási pontokat, melyekre — mint mondtuk — folytonosan refleetálva tehetünk csak helyes és sikeres kutatásokat a magyar onomasticon terén, s adhatjuk rendszeres képét a nevek változatos fej-