Századok – 1868

Pauler Gyula: Szilágyi Sándor: „Rákócziak kora Erdélyben” I. k. 255

257 nem is mindig fontos okmányt — gyűjtött össze. Azonban itt oly miivel szemben, mely már feldolgozás akar lenni, meg nem állapodhatunk. Említenünk kell előadási modorát, mely azonban oly rosz, hogy ily feldolgozást történetírásnak még csak távolról sem lebet nevezni. Nem szükséges a világirodalom nagy történetíróira, Tacituson kezdve le Macaulay-ig, hivatkoznom, magából a dolog természetéből foly, hogy a történetírásnak fő , hogy ne mondjam egyedüli feladata az elbeszélés, mert a reflexiók is csak annyiban jogosultak , a mennyiben a történteket felvilágosítják. Fel kell mutatni az eseményeket, azok rugóit, és hogy az utóbbit tehessük, meg kell ismertetni a cselekvő személyek jellemét. De mit tesz Szilágyi ? Hivségesen leir minden jelentéktelen levelet, országgyűlési végzést; egy betűt sein enged el a 17. század nehézkes nyelvezetéből, sőt még a latin bevezetés és befejezéstől sem kiméli meg az olvasót, mintha minden sor, mit ő fedezett fel, fontos is volna : de nincs egy szava, egy vonása, melylyel egy Bocskaynak, Homonnaynak, hőseinek a Rákóczyaknak egyéniségéről, jelleméről fogalmat nyújtana. Nem értem, hogy lehet Bethlen Gábor nagy, I. Rákóczy György ravasz, ildomos alakjának csak annyi figyelmet szentelni, mint bármily iró deáknak, ki a portának vagy Mátyás berezegnek diplomatiai iratait fogalmazta, pedig úgy van. Jelen műben a személyek csak akkor lépnek fel, ha leveleket kapnak vagy írnak ; s ha szerző itt-ott valami regi íróból idéző jel közt egy-egy epithetont ragaszt is nevük mellé : másrészt majdnem félénken kerül mindent, mi alakjaikat egyéníteni, elbeszélését — a mennyiben annak lehet nevezni — színezni, érdekessé tenni képes volna. Hallom az ellenvetést : e modornak mégis egy nagy haszna van. Tisztán, menten subjectiv felfogás és botlásoktól tünteti fel a multat, s a történetet nem hagyja költeménynyé fajulni. Nem ide tartozik fejtegetni, mennyire szabad terjedni a történetírásban a subjectivismusnak, mely szintúgy benn van a kútfőkben, mint működik minden következtetésben, Ítéletben, a mindennapi élet eseményeiről; de bizonyos, hogy a Szilágyi által követett modor mellett a múltnak sem teljes, sem hű képét nem nyerhetjük. Vajon megismertetne-e Horváth Mihály az