Hermann Róbert (szerk.): Összeesküvési teóriák a magyar történelemben - Századok Könyvek (Budapest, 2022)
Csorba László: Széchenyi haláláról – összeesküvés-elméleti megközelítésben - Összegzés: agytorna vagy hitvallás
CSORBA LÁSZLÓ 104 hiszünk, akkor logikailag egyszerűen nem marad más választás, mint a gyilkosság eleve tényként kezelése. Márpedig ha ez a priori tény, akkor valahogy csak be kellett következnie – miáltal nincs az a kacifántos összeesküvéses gondolatmenet, amely valamiképp szóba ne jöhetne a megoldás keresése során. Minden konteó alapjában véve kétféle módon viszonyulhat a hétköznapi tudatban a többi megismerésformák révén is „szinkronban” tükröződő valósághoz. Kialakulhat olyan hiedelemként, amely dinamikus kölcsönhatásban van a külső valósággal, amelyet ez utóbbi is formál, így a tapasztalatok és a belátás révén folyton alakul, alakítható. Megfelel a szó legjobb értelmében vett agytornának, szellemi játéknak, amely azért szárnyalhat, mert elvileg legalábbis nem szab magának semmilyen intellektuális korlátot. Ám a konteó fölépülhet olyan hiedelemként is, amelyet a belső valóság, a személyiségben korábban kialakuló tudatvilág és világnézet már előre megformált, így a külső valóság nem képes hatni rá – sőt, e belső preformatív erő olyan nagy, hogy fogalomalakító hatása révén előre képes befolyásolni magának a külső valóság érzékelését is. Aligha kétséges, hogy ez utóbbi hiedelemtípus pszichológiailag azonos szerkezetű a vallásos meggyőződéssel, amely a gyermekkori spontán indoktrináció révén olyan személyiségelemmé (identitáskonstrukció) válik, amely eleve meghatározza, hogy egyáltalán milyen külső információ és az miképpen hathat a gondolkodó személyiségre. A tanulmányban végigkísért gondolatmenet alapján az a benyomásom, hogy a „Széchenyi-konteó” ebbe a második, a vallásos típusú hiedelemcsoportba tartozik – miáltal állításai a hívők számára cáfolhatatlanná, hirdetői pedig meggyőzhetetlenné válnak. Az előttünk járó nemzedék, amely őszintén hitt a tudományos igazság terjedésének megállíthatatlanságában, hajlamos volt csupán butaságként, ostobaságként, nevetséges álokoskodásként, könnyen cáfolható badarságok halmazaként tekinteni az összeesküvés-elméletekre. Fölvilágosító munkájuk azonban csupán korlátozottan fejthette ki hatását: azok körében, akik a határán jártak, vagy eleve kívül álltak a „beavatottság” élményének bűvkörén. Ez sem kevés persze, és igen fontos társadalmi feladat. Ám napjainkban a konteók elképesztő sebességű terjedése az internetes világhálón, a post-truth világélmény, a fake news és az „alternatív tények” uralta új politikai kultúra térnyerése, az a felismerés, hogy a konteók milyen fundamentálisan függhetnek össze a társadalmi hiedelmek világával, mind arra figyelmeztet, hogy többről és másról is szó van, mint amivel eddig szembesültünk. Az új helyzet jobb megértése érdekében tehát igencsak érdemes megfogadnunk Lakatos László éleselméjű tanácsát:
