C. Tóth Norbert: A Magyar Királyság nádora. A nádori és helytartói intézmény története (1342–1562) - Századok Könyvek (Budapest, 2020)
1. A nádori méltóság betöltésének módja és szabályozása (1342–1562) - 1.1. Historiográfiai bevezetés
A MAGYAR KIRÁLYSÁG NÁDORA 20 A kérdés tulajdonképpen tehát az, hogy valóban fordulópontot jelentett-e az 1439. évi 2. cikkely a nádori hivatal betöltésének gyakorlatában. Annál is inkább fontos erre a kérdésre válaszolnunk, mivel Mályusz Elemér annak idején következőképpen látta a mondott törvénycikkely jelentőségét: „A királyi hatalom gyökereire mért másik súlyos csapás az uralkodó kinevezési jogának korlátozása. A királyok, még Zsigmond is, csak úgy tudtak egyéni módon kormányozni, hogy munkatársaikat maguk választották ki s ha jónak látták, elejtették őket, hogy bizalmukkal másokat ajándékozzanak meg. Megyei ispánságot és országos méltóságot az uralkodók egyaránt oly megszorítással adományoztak, hogy a megbizatás csak visszavonásig érvényes – mint mondották: durante nostro beneplacito – s valóban minden tisztségre senkitől sem korlátozva nevezték ki híveiket vagy mentették fel őket. Erről a jogáról a központi hatalom képviselője, ha csak nem akart báb lenni környezete kezében, nem mondhatott le. ... Párthívei erről a jogáról is lemondatták Albertet, amidőn megígértették vele, hogy tisztségek, megyék, várnagyságok, főpapi és bárói méltóságok felől nélkülök nem fog határozni.”18 Majd így folytatta: „A változtatások közül az a leglényegesebb ..., amely a nádori tisztség betöltését kiveszi a király kezéből és az ő hozzájárulásuktól teszi függővé”,19 illetve a két, „1439-i és 1440-i országgyűlések lényeges fordulat tanújelei. Megelőzőleg még a ... Zsigmond-féle decretumoknak a többsége sem országgyűlésen került kiadásra ... mostantól fogva ellenben a fontosabb elvi döntéseknek, amelyek a nemzet sorsát befolyásolják, az országgyűlés a szintere.”20 Az előbb idézett – a jelenlegi tudásunk szerint egyébként hibás állításokra épülő – apokaliptikus kép szerint (is) a cikkelyből egyenesen következik, hogy a nádor az eddig az uralkodó által kinevezett királyi tisztségviselőből (comes palatinus regis/ palatinus) 21 a rendek egyetértésével megválasztott, azaz az ország tisztségviselőjévé (regni Hungarie palatinus) vált. E nem 18 Uo. 51. Hasonló véleményen volt korábban Hóman Bálint is (Hóman B.: A nagybirtok uralma 405.). – Mindennek kritikájára lásd Pálosfalvi T.: Monarchia vagy rendi állam. 19 Mályusz E.: Rendi állam 71. 20 Uo. 79. Gyakorlatilag ugyanezen a véleményen volt Bónis György is: „Elmúlt tehát az az idő, amikor még egyszerűen a tanács meghallgatása után adhatott ki decretumot az uralkodó. Beleszól a rendi gyűlés a hivatali felségjog gyakorlásába is: az 1439:2. törvénycikkben (gyakorlatban csak 1486-ban) megszerzi a nádorválasztás jogát, mert ennek a feladata igazságot tenni a két küzdő és egyezkedő közjogi személy: a király és az ország között” (Bónis Gy.: Hűbériség és rendiség 376.). 21 Fraknói V.: A nádori hivatal 17.
