Szentpéteri József (szerk.): „Barátok vagyunk, nem ellenfelek”. László Gyula és Györffy György kapcsolata írott és fényképes dokumentumok alapján (Budapest, 2019)
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK - [D43] 1987. augusztus 26. Dienes István: Györffy György 70 éves
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK 161 jét lássuk személyében, hanem azt a segítőkész, ragyogó tudású szakembert, akit mi, régészek közvetlen munkatársunknak, tanácsadónknak tudhatunk. Nála nem csupán szólam, hogy a történettudománynak és a régészetnek együtt kell működnie, hanem maga mindenféle érdek, díjazás nélkül, még személyében is háttérben maradva, mindig, minden körülmények között ráállt a közös munkára, csupán azért, mert valóban hisz abban, hogy a két tudományág csak együtt érhet el megbízható, maradandó eredményeket, intézményünkhöz köti az is, hogy mint a középkori eszmetörténet kiválósága, tagja a Koronabizottságnak, továbbá történészként vesz részt a fehérvári királysírok bizottságának munkájában. Ma szinte hihetetlen, de mégis így van, szóba kell hát hoznunk: neki köszönhetjük azt is, hogy épületünk változatlanul a nemzet múzeumáról elnevezett körúton áll, hiszen 45-ben, a nagy átkeresztelési lázban, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának egyik ülésén felvetették, hogy a körutat Ady Endréről kereszteljék el, és végül a jelen levő Gy. Gy. tiltakozásának hatására vetették el csak az ostoba ötletet a Tanács tagjai. Múzeumunknak tehát számos oka van arra, hogy nagy megbecsüléssel, szeretettel, hálával emlegesse az ünnepeltet. Sokakban felmerülhet a kérdés, honnan is eredeztethető Gy. Gy. hallatlan sokoldalúsága, a társtudományok széles köre iránti vonzódása. Hajlamosak vagyunk azt gyanítani, hogy Gy. Gy.-nek aztán könnyű sora volt, egyszerűen folytatta legendás hírű édesapja, Györffy István néprajzprofesszor életművét, hiszen már ő is foglalkozott településtörténettel, indíttatást tehát hazulról kaphatott. Részigazságok lehetnek is ebben, hiszen már gyermekkorában joga volt használni apja könyvtárát, egyetemistaként kulcsa és szabad bejárása volt tanszékére, afféle kisinasnak számított az intézetében, aki még arra is felhatalmazást kapott, hogy aláírja az indexeket, hiszen kitűnően tudta utánozni apja aláírását. Ha az apa beszélősebb kedvében volt, meg lehetett vele tárgyalni röviden tudományos témákat is, valamint értékelni előadókat, szakembereket. De mindössze egyetlen dologgal szólt bele sorsa alakulásába, nevezetesen azzal, hogy felfigyelve gyermeke jó földrajzi tájékozottságára, konokul ragaszkodott ahhoz, hogy az egyetemen a földrajz szak mellé semmiképpen se a természetrajzot válassza második szakjának, amint azt ő tette és utólag keservesen megbánta, hanem okvetlenül a történelmet. Az ember beletartozik a tájba, és ettől kezdve a földrajz már históriai stúdiumokat követel – hajtogatta makacsul, és mindez mélységesen mély igazságnak bizonyult. Gy. Gy. 1935–39 között végezte el az egyetemet, a kor legkiválóbb magyar történészei oktatták. Domanovszky Sándor, aki kamasz kora óta
