Szentpéteri József (szerk.): „Barátok vagyunk, nem ellenfelek”. László Gyula és Györffy György kapcsolata írott és fényképes dokumentumok alapján (Budapest, 2019)
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK - [D38] 1980. március 14. Bóna István: László Gyula köszöntése
„BARÁTOK VAGYUNK, NEM ELLENFELEK” 148 bontakozó késő középkori–újkor eleji régészetre. Túl volt azon, amit mi régészetnek hittünk vagy véltünk. A magyar őstörténeti kutatásokról természetesen tudtunk, a magyarság őstörténetéről 1943-ban kiadott kis gyűjteményes kötetben is találkoztunk László Gyula nevével. Az 1948–1950-es esztendőkben (s utána még vagy 12 évig) az őstörténet azonban majd háromnegyed részben a nyelvészek belügyének számított, a fennmaradó negyedrészen pedig az ősfoglalkozásokat és ősi vallási elemeket kutató néprajz és a magyarság honfoglalás előtti, honfoglalás kori történetét akkortájt hidegen és ridegen, felülről kezelő történelemtudomány osztozott. Nem véletlen hát, hogy a Kolozsvárról Budapestre költözött László Gyulával 1950 tavaszán először a Néprajzi Társaság ülésén találkoztunk. Egyik nyelvészünk, mit sem tudva vagy tudni sem akarva a régészet létezéséről és eredményeiről, előadásában azt bizonygatta, hogy a honfoglaló magyarok elégették halottaikat. Az előadáshoz egy karcsú, szőkés hajú, felettébb fiatalos megjelenésű férfiú szólt hozzá, nyugodt s mégis nagy belső feszültséget leplező hangon. Olyan volt, mintha csak elmesélte volna, a valóságban mégis cáfolhatatlanul elénk tárta, hogyan temetkeztek honfoglaló őseink. Miközben beszélt, körülöttünk – az alvégen – suttogva járt szájról-szájra a neve: László Gyula. Az 1950/51-es tanévtől – éppen 30 esztendeje! – hetente többször is találkoztunk a mindig barátságos tekintetű, nem csak fiatalos, de valóban fiatal, akkor 40 éves tanárral és kutatóval. Kezdetben – ám nem sokáig! – kicsit elveszett a háború utáni esztendők szörnyűséges divatjában készült bő és túl hosszú zakójában, széles, lobogó aljú pantallójában, amely alól éppen csak kikandikált a tavasztól-őszig zokni nélkül hordott bőrsaru – hogy mi hogyan festettünk szedett-vedett, katonaságot kiszolgált, átfestett lumberjackjeinkben, ormótlan bakancsainkban, lyukas tornacipőnkben, arról jobb nem beszélni. Órái kezdetén – akkoriban még nem kellett hozzáigazítani az óránkat – különös élénkség futott át a családias szemináriumi termen. Zsebébe nyúlt, kivette, felkattintotta, s a katedrára állította híres óráját, s ezzel a szertartással kezdetét vette az előadás. Az új alapokra helyezett régészképzés során (sajnos akkoriban muzeológusnak nevezték) az 1950/51-es tanév I. félévében avarokról, a II. félévben pedig honfoglaló magyarokról adott elő. Mivel a reform az előző, „elveszettnek” vélt esztendőket is pótolni kívánta, feszített tantervben, heti 4-5 órában. Ha különóráit és régészeti rajzoktatását is beleszámítom, azt mondhatom, mindig László-óránk volt. Elbűvölten hallgattuk. Előadásait
