Szentpéteri József (szerk.): „Barátok vagyunk, nem ellenfelek”. László Gyula és Györffy György kapcsolata írott és fényképes dokumentumok alapján (Budapest, 2019)
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK - [D35] 1974. január 19. László Gyula hozzászólása Györffy György művéhez
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK 139 Ezt azért is lényegesnek látom, mert a tízkötetes Magyar Történelem akarva-akaratlan is mint a „hivatalos” álláspont kerül az olvasó kezébe, s marad is jó tíz-húsz-harminc évig, amíg majd egy új summázás megjelenik. Éppen ezért okvetlenül szükségesnek látnám, ha a szerző saját értelmezése mellett megemlékeznék arról, hogy ugyanazokat a dolgokat mások másként látják, s röviden indokolná is saját feltevésének szükségszerű voltát. Ez világos, tiszta beszéd lenne, és az olvasó is fel lenne készülve arra, hogy más szerzőktől másfajta feltevésekkel is találkozik. Első lényeges megjegyzésem az lenne tehát, hogy a szövegben – és természetesen a jegyzetekben – érzékeltetni kell, hogy korai történelmünknek a szerző által sugalló erővel felvázolt szerkezete voltaképpen új feltevés, nem pedig summája évszázados történeti kutatómunkánknak. Most pedig vegyük elő a szöveget és haladjunk annak menetében. Az első, ami meglepett, különösen a szerző „Valóság”-beli tanulmánya után, az, hogy a „kettős honfoglalás” elméletének jelentős tételeit elfogadja. Amikor először írtam egy 670-es nagy késő avar beáramlásról, tehát egy új nép megjelenéséről, történészeink kétkedve fogadták, mert „nincsen rá forrás” (azóta a Kovrat fiak történetének igazolásával és más források értelmezésével ez az ellenérv megszűnt). Régészeink első pillanatban elfogadták, mert el kellett fogadniuk az érvek kényszere alapján ezt a tételt. A magyar régészekhez csatlakoztak a külföldi kollégák is (pl. Joachim Werner, sőt a csehszlovák Ján Dekan is, és még sokan). Most már általában úgy beszélnek erről, mint tényről. Látom, Györffy György is elfogadja, sőt – nyilván Szádeczky-Kardoss, Olajos Teréz és a magam érvei alapján –, bizonyítottnak veszi, hogy 670 táján onogurok jelennek meg hazánkban, sőt némely területen való továbbélésüket is elfogadja. A 37. lapon pedig már kapcsolatot keres „a késő avar–onogur és a magyarok onogur elemei közt.” Mindettől már csak egyetlen lépés ahhoz, hogy ez az onogur népesség magyar lehetett. Erre engemet az indított, hogy a nagy griffes–indás temetőcsoportok – azokon a helyeken is, amelyeket Árpád magyarjai nem szálltak meg –, magyar helynevek területén fekszenek, s ugyan ki adta volna ezeket a helyneveket, ha nem azok, akik ott laktak. Ezzel azonban alapjában megingott az a sokak által kidolgozott és elfogadott feltevés, hogy az onogur, magyar, türk, szavárd és baskír népnevek mind egy népre, reánk, magyarokra vonatkoznak. A források fordításakor (talán a baskírt kivéve) mindegyik népnév helyére a magyar került. A maga korában nagy értékű felfedezés volt e különböző népnevek egyetlen népre való vonatkoztatása, s ez bizonyos változtatásokkal to-
