Szentpéteri József (szerk.): „Barátok vagyunk, nem ellenfelek”. László Gyula és Györffy György kapcsolata írott és fényképes dokumentumok alapján (Budapest, 2019)
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK - [D32] 1972. február 9. László Gyula levele Majláth Jolánnak
LEVELEK ÉS MÁS ÍROTT DOKUMENTUMOK 133 tam volt egy írást, hogy munkásságom a legalsó szintet sem éri el. Ezt tudomásul vettem és sehol semmiféle formában nem protestáltam ellene, ha nektek így, akkor legyen hát így alapon, végre aztán vagy 8 éve „rehabilitáltak”. Ezt csak azért mondtam el, hogy értse, miért léptem be úgy Ferihez, hogy „nem a magam dolgában jöttem”.) Beszélgetésünknek egy lényeges pontjára emlékszem, természetesen nem szó szerint. Azt mondta, hogy most, hogy kezd öregedni, ő, a nemzetközi, egyre inkább makói lokálpatrióta lesz. Mégiscsak az a realitás, ahol az ember ősei éltek, ahonnan útnak indult. S ekkor hirtelen fordulattal rátért két fiukra (akkor lehettek tizennéhány évesek): Tudod, nálunk internacionalista nevelést kaptak, és megdöbbenve tapasztalom, hogy milyen mélyen és kiirthatatlanul nacionalistákká váltak. Hol, miként, el nem tudom képzelni. Te hogy vagy ezzel a kérdéssel? (Válaszomat csak azért mondom el, mert Feri helyeselte, tehát az ő véleménye is efelé formálódott.) Nézd Feri, a legnehezebb Rákosi-időkben, amikor tudtam, hogy előadásaimra megfigyelők vannak „beépítve”, az egyik tanítványom felszólalt a neki kiadott szovjet irodalommal kapcsolatban. Nagyjából ezt mondta: Professzor Úr, nem tetszik látni, hogy ami ebben van, az tömény sovinizmus és nagyhatalmi gőg? Jézus Mária, gondoltam magamban, ennek ugyan mit válaszoljak? Beugrató volt-e, vagy őszinte? Pillanatok alatt készen volt a válasz, amelynek éreztem, őszintének kell lennie. Nos, mit mondtál? Kérdezte Feri. Nézzék, kedves barátaim – mondtam – van egy kisfiam, most öt-hat éves, Zoltánnak hívják, eleven eszű, kedves kisfiú, van két unokatestvére 2-3 évvel idősebben, remek eszű gyermekek. Ha tárgyilagosan kell róluk ítélkeznem, meg kell vallanom, hogy a két unokatestvér sokkal értékesebb, mint az én fiam. Ez így van, de azért – szeretni mégiscsak az enyémet szeretem! Feri hosszan hallgatott, s aztán nagy melegséggel azt mondta: Igen, Gyula, valahogy így van. Közben tejet hoztak be neki, nekem feketét. Hát így végződött ez a beszélgetés, tanítványomat ki is neveztette. Utóbbi időkben sokat voltunk együtt a pusztaszeri nemzeti emlékpark kapcsán, s kért tőlem és Györffy Gyurkától neki szóló bizalmas jelentést tudományszakunk kérdéseiről, személyi ellátottságáról, reális terveinkről, mert szerette volna, hogy a régészet és történelemtudomány idehaza valóban a magyar nép múltjára derítsen fényt, s ne mellékkérdések nagyképűségében költse szegény népünk szegényke támogatását. Nem tudom, mi lett írásainkkal, de ha megtalálja őket, tegye zár alá, mert elemésztenek minket a hatalmasok! Ezt is azért mondtam el, mert ő világosan látta, hogy itt-ott az „úri huncutság” korszerű álorcával visszalopózkodik, s éppen úgy él, mint azelőtt.
