Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Fónagy Zoltán „Minden helynek megvan a maga ideje”. Ember és idő viszonya a 19. századi Magyarországon
„MINDEN HELYNEK MEGVAN A MAGA IDEJE” 95 amilyen termését maga s családjával, vagy ha bő esztendő volt, zsírosan élelmezett, jó sok boron s pálinkán tartott, s azon kívül még busásan meg is fizetett részaratójával letakarította s elnyomtatta, ha kukoricáját még egyszer bekapálta, őszi vetését felületesen felkapart földjébe elvetette, neki adhatja magát, fájdalom, a téli henyélésnek, melyet legfeljebb az zavar meg, hogy családja egyik-másik tagja enni hány a marhának vagy birkának, ha ugyan valami nagyobb hóesés beterelte a legelőről. [...] Őt ismét csak a pacsirta zengése csalja ki szántás vetés végett földjére, s egy-két heti munkával ezzel is elkészülvén, ismét csak egy kis kaszálás, kukoricavetés foglalkoztatja aratásig.”33 A közvetlenül a tudatra ható nevelés mellett (iskolában, szószékről, újságban) a gazdasági környezet megváltozására is szükség volt, hogy a paraszt szakítson azzal a hagyományos mentalitással, amely beéri a család létfenntartási minimumának biztosításával. Nemzedékeken át zajlott az a lassú folyamat, amelynek végén ott állt a két világháború közti, a falukutató szociográfusok műveiből ismert paraszttípus, aki szinte az éjszakát is „gyarmatosítva” zsákmányolja ki magát és családját, leggyakrabban egy újabb földdarab megszerzése érdekében. Noha a századfordulón a parasztságról szóló szépirodalom, illetve a néprajz és a szociológia főhőse már inkább ez a paraszttípus volt, még két emberöltővel a jobbágyfelszabadítás után sem érvényesült teljes mértékben a piacgazdaság „az idő pénz” elve az agrártársadalomban. Czettler Jenő 1914-ben megjelent nagy monográfiája szerint a kisgazda még mindig nem felelt meg a piacgazdaság ideáltípusának: becsületes, de nehézkes, az időhöz való viszonya pedig változatlanul archaikus: „a pontos határ idő iránt érzéke nincs”.34 A századvégen Gaál Jenő, a kor neves közgazdasági írója viszont már a parasztság időértékelésében végbement változást hangsúlyozta. Azt írta az Arad megyei magyar parasztcsaládról, hogy „nemcsak anyagi javaival, az idővel is igen takarékosan bánik. Felhasznál minden alkalmat, s ritkán fordul elő, hogy foglalkozást ne találjon.”35 Egybecseng ezzel azoknak az erdélyi parasztasszonyoknak a csodálkozása, akik hallván, hogy a dunántúli asszonyok már nem szőnek-fonnak, megdöbbenten kérdezték az etnográ-33 Keleti Károly: Hazánk és népe. Budapest, 1873. 157–158. 34 Czettler Jenő: Magyar mezőgazdasági szociálpolitika. Budapest, 1914. 248. 35 Gaál Jenő: Arad megye gazdasági leírása. Arad, 1898. 86. Idézi: Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben 1848–1914. Bukarest, 1981. 263.
