Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)

Fónagy Zoltán „Minden helynek megvan a maga ideje”. Ember és idő viszonya a 19. századi Magyarországon

„MINDEN HELYNEK MEGVAN A MAGA IDEJE” 77 A viszonyt megfordítva, az időtartamot is gyakran fejezték ki valami­lyen tevékenységgel. A keresztény kultúrkörben a rövidebb időtartamokat leggyakrabban valamelyik közismert vallásos szöveg elmondásához szük­séges idővel érzékeltették: egy miatyánknyi, egy hiszekegynyi, egy üdvöz­légynyi időt emlegettek. Az alapvető élelmiszerek elkészítéséhez szüksé­ges idő kézenfekvő, viszonylag egységes viszonyítási alap volt. Egy magyar paraszt – a társadalom pontosságigényéhez képest – éppúgy elegendően pontosan fejezte ki magát a bíró előtt, ha azt mondta, hogy az áldozat „tyúkmonysültig” élt (amíg megsül egy tojás),5 mint a madagaszkári földműves, aki a fél óra helyett azt mondta: „míg megfő a rizs”, vagy a kö­zép-amerikai indián, akinek a kukoricacső megsülte volt az alapegység. Mindenki által ismert tapasztalati tényt vett alapul a középkori angol, amikor „pössentésnyi időt” emlegetett.6 Az alacsonyabb fokon szervezett, kisebb csoportokból álló, kevéssé differenciált munkamegosztású társadalomban kisebb szerepe volt az idő pontos felosztásának. Az időbeosztás a munkavégzés igényei szerint válto­zott, a feladathoz igazították a munkára fordított idő mennyiségét és a munka intenzitását. Ez az időfelfogás ősibb, emberibb, felfoghatóbb, mint a kötött idejű, szükségszerűsége közvetlenül érzékelhető. A lakosság zö­mét alkotó agrárnépesség életének ritmusát elsősorban a természeti té­nyezők váltakozása határozta meg, így az meglehetősen szabálytalan volt: az év az intenzív munka és a semmittevés váltakozásából állt. A paraszti társadalomban nem különült el szigorúan a munka- és a szabadidő, mint ahogy térben is elmosódtak a lakó- és a munkahely hatá­rai. Bizonyos munkafolyamatokhoz elválaszthatatlanul hozzátartozott a – mi fogalmaink szerinti – szórakozás. Ilyen volt például a fonás a fonó­ban, a kukoricahántás, vagy a szoba vagy csűr frissen készült földpadlójá­nak ledöngölése, amelyre táncmulatság keretében került sor. A normasze­rűen pihenésre szánt idő elkülönítését ugyanakkor rítusok, vallási vagy népi szokások is erősítették. 5 Tóth István György: Harangkongás és óraketyegés. A parasztok és kisnemesek időfogalma a 17–18. században. In: Óra, szablya, nyoszolya. Életmód és anyagi kultúra Magyarországon a 17–18. században. Szerk. Zimányi Vera. Budapest, 1994. 128. A tanulmány kötetünkben is olvasható. 6 E. P. Thompson i. m. 63.

Next

/
Oldalképek
Tartalom