Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)

Gyáni Gábor A történés ideje – a történész ideje

GYÁNI GÁBOR 18 tudat azonban az utókor történeti tudatához, és nem annak a kornak a tapasztalati univerzumához tartozik szoros szálakkal, amelyben Robert Owen és kortársai éltek. S végül: a történészi narratíva időkeretének az eldöntése, ami egyike a legkényesebb történészi feladatoknak, látszólag azon múlik, hogy me­lyik naptárilag azonosítható időponttal kezdi el a történész mesélni a maga sztoriját. Valójában a történet végpontjául megválasztott időpont dönti el, hogy meddig megyünk, meddig mehetünk vissza az időben, ahol elkezdve meg lehet majd rajzolni a történet teljes ívét. Mivel a történész kezdettől fogva tudja, hogy hogyan végződött az általa elmondandó törté­net, és így értékelni is tudja a történet tulajdonképpeni értelmét, megálla­pítva, hogy az a sikerről vagy a kudarcról szól majd, ennek az eleve tudott dolognak a megértetéséhez választja ki a számára legmegfelelőbb kezdő időpontot. Az innen útjára indított gondolatsor, amely csupán az előre meghatározott végpont felől képes logikusan igazolni az ekként bekövet­kezett múlt történeti értelmét, elvi jellegű döntést tesz szükségessé. Any ­nyiban önkényes a datálás, amennyiben a történész dönti el a vizsgálat időbeli tartamának a kiterjedését, beleértve a kezdő és záró időpontot is. Viszont a történészi mondandó szempontjából komoly kötöttségek nehe­zednek az így kijelölt kronológiai egységre, amely a tartalmi mondanivaló teljes súlyát lesz kénytelen magán viselni. Ha a történeti beszámoló jól sikerül, vagyis meggyőző ábrázolatát adja a kérdéses múltnak, akkor a megválasztott kronológia mint egységnyi időtartam megfelelő módon járul hozzá a történet hihetőségéhez; ha viszont hiteltelen elbeszélés benyomá­sát kelti, akkor a kronológiával is komoly bajok lehetnek. A történelem objektív ideje, amely persze pusztán emberi konstruk­ció, módfelett bonyolult kapcsolatban áll a történelemről szóló történészi beszéd saját külön idejével, amely mindig szorosan szakmai döntés ered­ménye. IRODALOM Braudel, Fernand: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam. In: Benda Gyula – Szekeres András (szerk.): Az Annales. A gazdaság-, társa­dalom- és művelődéstörténet francia változata. Budapest, 2007. 163–192. Carrard, Philippe: Poetics of the New History. French Historical Discourse from Braudel to Chartier. Baltimore, 1992. Danto, Arthur: Analytical Philosophy of History. London, 1968.

Next

/
Oldalképek
Tartalom