Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Gyáni Gábor A történés ideje – a történész ideje
GYÁNI GÁBOR 16 személyétől, az ő intellektusától, de ráadásul olyasmi, ami nem kíván intellektuális beavatkozást egy önmagáról szóló elbeszélés menetébe, mert e nélkül is érthető a történet. A történeti elbeszélésben tálalt tények, melyeket a történész saját gondos kutatásai eredményeként megtalál, majd közread, tehát szinte önnön közvetlenségükben képviselik a múltat mint történelmet, amely ilyenformán közvetlenül szól hozzánk, persze a történészen keresztül. Ha így áll a dolog, semmi szükség nincs arra, hogy a történész bármi módon képviseltesse magát a múltnak ebben az önmagáról szóló elbeszélésében, így nem kell, hogy kommentálja és értelmezze az előadottakat; ő csupán feltárja a múlt hiteles, a forrásokból magától kikerekedő képét, amit ekként az olvasó színe elé bocsát. És ezzel azt sugallja, hogy ténylegesen így volt, ez volt, és akként volt a történelmi múlt. Sokban módosul azonban a helyzet, amikor a megismerő személyisége egyszer csak a történet terébe lép, mert a történész többre tart igényt annál, hogy a múlt üzeneteit csupán postásként továbbítsa az utókornak. Ez történik akkor is, amikor már nem a tényszerűen megtörtént vagy annak vélt események ok-okozati szekvenciákba rendezett, időrendi sorba állított elbeszélésére kerít sort a historikus, hanem a múlt többnyire folyamat jellegű jelenségeit kezdi vizslatni. A tények ez esetben nem eleve adott (mármint a forrásadatokban rejtező), hanem újonnan teremtett és éppen a megismerő funkcióban közreműködő történész által „kitalált” minőségben tűnnek a szemünkbe; olyanként jelennek meg tehát, mint amelyek a historikus elemző elméjét dicsérik. Amikor a történész kommentál és magyarázatot fűz a múlt egy adott szegmenséhez, amikor modellt alkot vagy csupán modelleket alkalmaz (adaptál), egyszóval midőn analitikus módon közelít a múlthoz, már nem a pőre eseményekhez, hanem a mindig csak utólag felismerhető és azonosítható struktúrákhoz fordul a figyelme. Ennek nyomán pedig a fejében gomolygó gondolatokat veti papírra, és nem azokat a tényeket beszéli el – valamely történetbe szerkesztve –, melyek állítólag közvetlenül a múltból érkeznek hozzá a források közvetítésével. Az ő saját gondolatai pedig jelen időben, közvetlenül az elbeszélés megalkotásának a folyamatában keletkeznek, ezért semmi sem indokolja többé, hogy múlt időben fogalmazzuk meg őket: ők ugyanis közvetlenül a történészhez tartoznak immár, még ha referenciális is a jelentésük, vagyis mindig a múltra (is) vonatkoznak. Ez a diskurzus jellegű történészi beszédmód teszi azután különösen aktuálissá a jelen idejű történészi igeidőt. Minél analitikusabb, minél elemzőbb egy adott történeti szöveg, annál nagyobb késztetés munkál a szerző oldalán a jelen idő történetírói használa-
