Fónagy Zoltán (szerk.): „Atyám megkívánta a pontosságot”. Ember és idő viszonya a történelemben (Budapest, 2016)
Granasztói Péter Munkaidő, szabadidő, szórakozás. A társadalmi idők átalakulása a 19. században és a 20. század első felében
GRANASZTÓI PÉTER 104 mert a forradalmi kormányzat két órával lerövidítette a legények munkaidejét. Kérték, hogy a munkaidő télen reggel héttől este hétig, nyáron reggel hattól este hétig tartson (BTB 1965, 295.). A munkaidő mennyisége a 19. század második felében is nagyon hosz szú volt. 1860-ban a fővárosi nyomdákban a heti munkaidő 60, sőt nem ritkán 90 órát tett ki. 1886-ban a Wolfner-féle bőrgyárban a napi munkaidő még 11 óra volt (BTB 1965, 295–296.). Az óbudai hajógyár munkásainak élet- és munkakörülményei egy 1887-es statisztikai vizsgálat szerint (Az óbudai hajógyár 1971) a legjobbnak számítottak (például egészségügy, lakásviszonyok), de a rendes munkanap itt is 10 órát tett ki. Nyáron a munkaidő hatkor kezdődött, és délután fél hatkor végződött. Déli munkaszünet is volt tizenkettőtől fél kettőig, de más munkaszünet nem volt a nap folyamán. Télen reggel hétkor kezdtek, és délután öt órakor végeztek (ez összefüggésben volt a téli kevesebb munkával). A vasárnapi és éjjeli munkát csak sürgős esetben vették igénybe. A hajógyári munkások helyzete jól tükrözi az iparosodás korának átmeneti időszakát, amikor a munka intenzitását és mennyiségét külső tényezők erőteljesen befolyásolták. A munkásoknak csak körülbelül öt százaléka kapott havibért, a többséget idő vagy darabszám alapján fizették. Az idő szerint fizetettek napibért kaptak, ami miatt helyzetük kiszámíthatatlan volt, hiszen napibérük az évszakok szerint változott (télen kevesebb volt), és a napi akár kilencórás leállások idején sem kaptak fizetést. Ez a példa arra is rávilágít, hogy mennyire más és új lehetett egy vidékről érkező munkás számára, hogy nem egy feladat elvégzése után kapja meg a bérét, hanem – rajta kívül álló okokból változó – rövid ledolgozott időszakok után. A kereskedelmi alkalmazottak a nyomdászokkal együtt különösen rossz helyzetben voltak, hiszen napi 17 órákat dolgoztak még a huszadik század elején is. A boltok kilenc óra tájban zártak, amin a tulajdonosok nem akartak változtatni. Hasonló volt a helyzet a vasúti dolgozókkal is, akik nem ritkán 21–24 órát voltak szolgálatban (BTB 1965, 296–297.). A vasárnapi munkaszünet sem létezett sok helyen, bár igyekeztek a hatóságok azt előírni. Pesten például rosszallóan állapították meg 1844-ben, hogy a kézművesek és a lakatosok vasárnap is nagy lármával dolgoznak (BTB 1965, 296.). A vasárnapi munka később is, még a nagyobb gyárakban is általános volt. Előfordultak olyan speciális szakmák is, amelyek viszont kifejezetten harcoltak a vasárnapi munkaszünet ellen. A borbélyok még 1920-ban sem fogadták el a vasárnapi munkaszünetet, sőt reggel héttől este hétig kívánták üzleteiket nyitva tartani (BTB 1965, 298–299.).
