Szatmármegyei Közlöny, 1918 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1918-08-04 / 31. szám

Nagykároly, I9S8. augusztus 4

31. szám

XLIV. évfolyam.

......- ~ POLITIKAI LAP

SZ

ERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Híva a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: 0)oo NAGYKÁROLYBAN, Jókay-utca 2. szám ooo*

Telefon 56. szám

bháeőűeiÉeáBaesneomiimiHeaMeK*«« *a^mssw.^Ar.-í4Síxi^Kt^xiazusKrsi

SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : PÄSKÄDY J ä M ü S FÖMUNKATÁRS

, MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP oooo Egyes szám 30 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egy évre helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve 12 K. [I Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 10 korona. Ij Hirdetések jutányos áron közöltéinek. „Nyilttér“ sora 1 K 20 fillér.

Mangutata tarlón.

Augusztus van, keserves háborús augusztus, hideg szél szalad keresztül-kasul a telázott tarlón és akit arra visz az .útja, borongós kedéllyel siet a sivár tájról, ahol most úgy meg tud tázni a — lelke.

Nincs ma szomorubb ut, mint a tarlón. Úgy képzeli az ember, hogy minden buza- szálnak éles csonkja szivét, agyát szurkálja, mintha minden kis szél egy-egy külön gondot, egy-egy kellemetlen gondolatot súgna a fülébe.

így van ez már ötödikszer. Ötödikszer járjuk borult arccal, nyugtalan lélekkel a tarlót, ahol a sárguló’szalma izéket, a megfakult midet látjuk, ahol szemünkbe sem tűnik már a pompás színekben hivalkodó virág, a méhek millióinak leggazdagabb tárháza, a nyárutó lantasztíkusan mintázott himes palástja.

Csak azt vesszük észre, ami bánt, gondokat halmoz agyunkba és aggodalmakat sürüsit lelkűnkbe.

Milyen más szemmel, szivvel jártuk a tarlót ilyenkor, a béke boldog világában mikor éppen azok a dolgok kerülték el figyelmünket, amelyek most tömegesen mérgezik meg érzelmi világunkat, mikor tervekkel tejünkben, szivünk mélyén pedig tele szinesebbnél-szinesebb reménnyel olyan kedvesen vonzó hely' volt számunkra a tarló.

És az idén még az eddigieknél is szó morubb ez az ut, mintha valami pokoli kuruzslás folytán nem is búzát, áldott kenyérnek valót, hanem gondok és aggodalmak kazlait gyűjtöttük volna össze erről a helyről.

Milyen kegyetlenül tud ez a hűvös szél figyelmeztetni, hogy a nyár vége leié jár, közeleg az ősz, az elmúlást, rideg pusztaságot jelentő tél jelenti, hogy jönni lógnak, hozzák magukkal a nélkülözést, a a szükséget és szegénységet.

Milyen helyes volna most az embertelen árdrágítókat, az önző uzsorásokat a háború harácsoló kutárjait megsétáltatni ezen a végtelen hosszú és sóhajokkal kövezett utón, az idei sívár tarlón, aztán elvonultatni előttük a szegények, az árvák és özvegyek még szomorubb és talán még hosszabb karavánját, mely karavánnak minden egyes tagja epedő tekintettel keres valakit, aki kenyeret adjon, mert nincs közülök senkinek” még a mai napig kenyere, talán ez a felvonulás meglágyítaná azoknak szivét, visszatérnének arról az útról, amelyen eddig haladtak, az embertelenség, a lelkiismeretlenség és önzés íekete máza lepattogna lelkűkről és részvéttel, jó indulattal vennék körül mélyen sulytott embertársaikat, kiket eddig csak anyagnak tekintettek lelketlen céljaik elérésére.

Ilyen varázsló tulajdonságot ruház a tarlóra ma az, aki gondolkozva járja ezeket a tövises, durva és kedély gyilkoló üres térségeket.

De ide kellene jöjjön most az ország népének sorsát gondozó és inlézö, egész kormány és a végrehajtó hatalomnak minden intézője, hogy látná azt a sivár képet, melyet sem képzeletben nem tud-magának megrajzolni, annál kevésbbé tud még megközelíteni is a milliók által sóvárogva lesett valóságban.

Itt e kietlen térségen, ezek között a népek között, akik mindenike külön-külön a háború áldozataiként áll ma az ismeretlenségből várva az áldást, melyet kenyérnek csak a régi jó békés világban lehetett nevezni, mert ma áldás.

De az az ismeretlen rnég nem jön, az az ismeretlenség sűrű homályába burkolózik tovább is, mert akinek jönnie kellene, annak másra van, másra kell, hogy gondja

legyen, arra a másra, melyet a nép képzelete úgy log tel, mint a háború egy otromba bálványát. Ennek a bálványnak hódol és áldoz most a hivatalos apparátus minden papja, mert ezt parancsolja a háború Istene.

Siró szemmel, vibráló idegekkel féljük a háborúnak ezt a pusztító istenségét, talán éppen azért nem tudunk meleg szívvel rokonszenvező vonzalommal közeledni a bálványa leié sem.

Ezért talán a tarlókat járva készek volnánk belerohanni a kétségbeesés előttünk elterülő fekete tengerébe, ha egyetlen megőrzött talizmánunk, a hit nem tartana vissza, ha az a tudat nem kötne a magyar tarlóhoz, hogy mint eddig sem, ezután még úgysem Tép arra többé az ellenség, a mienk marad s el jön az idő, mikor boldog bizakodással ismét csak a virágot látjuk meg rajta,

Magyar pénz Ausztriának.

Szenzációsnak látszó kis hir futotta be az elmúlt héten a magyar sajtót. E hir szerint a magyar bankok pénafölösle- gükből többszázmilliós kölcsönt bocsátottak az osztrák bankok rendelkezésére -Hogy mik voltak az okai és az előzményei ennek a nagy kölcsönnek, azt e pillanatokban np kutassuk, de tulajdonképen ez a része a dolgoknak nem tis fontos.

Fontos az a tény, hogy a magyar gazdasági élet ilyen csodálalos fejlettségről, érettségről és tökéletességről tehetett tanúságot. Egészen bizonyos, hogy még néhány évvel ezelőtt ilyen eseményre

Az elveszített álom.

• Egy lovag háborúskodást kezdett a testvérével. Kivonult a testvére várából, ostrommal vette körül és harcba szállt vele. Szemtől szembe találkoztak s ekkor a lovag megölte a testvérét. Három nappal később pedig bevonult elesett várába, elkergette annak feleségét, fiát és a kis leányát.

Azután megint hazalovagolt és nagy ünnepet csapott. Késő éjszakáig folyt a tivornya, meg a tánc. Amikor minden elcsendesedett, a lovag lefeküdt nagy biborfiiggönyökkel beaggatott ágyára és aludni akart, mert fáradt volt.

Amint ott feküdt az ágyán és nyugtalanul hevert ide-oda, egyszerre az álmot látta ott állani az ágy mellett, nagy, sötét szárnyakkal. Az álom rá nézett komoly szemével és megérintette a homlokát. Azután kiterjesztette szárnyát, kirepült és eltűnt az éjszakában.

Ekkor nagy szorongás fogta el a lovagot, szinte fuldokolni kezdett az ágyban, fel kellett állania, hogy az ablakhoz lépjen és beszivja a hüs éjjeli levegőt. Azután megint lefeküdt és megpróbált aludni. De behunyt szemmel is látott, látta megölt testvérét a földön feküdni, látta testvére fiatal feleségét, amint kétségbeesve kulcsolja át térdót, látta az ártatlan gyermekeket sirva jönni ki a várból és látta az öreg szolga haragos arcát is, aki úrnőjét elkísérte a nyomorba s aki megátkozta a lovagot.

Felugrott az ágyból, boroskupát ragadott, egy hajtásra kiitta, azután megint befurta a fejét a vánkosok közzé és rá akarta magára erőltetni az alvást. Végül valami merevedés fogta el s megjött: a feledés, de aludni nem tudott.

Az ország minden bölcs emberét és minden kuruzslóját elhivatta, hogy találjanak ki valami szert, ami visszaadja álmát. Adtak neki italokat és füveket, ő bevett mindent, rnegki sérelt mindent, minden este reménnyel feküdt le pompás ágyára és várta az álmot, de az álom nem jött meg.

Ekkor említették neki, hogy van egy erdei remete, aki betegeket tud gyógyítani és csudát képes tenni. A lovag megnyergeltette lovát és egyedül lovagolt végig az erdőn egész napi járóföldet, mig végre megállt a remete kunyhója előtt. Leszállt lováról ós odakötotte egy fenyőfához. Aztán belépett a jámbor ember kunyhójába es olyan italt kéiV tőle, amely visszaadja az álmát. Azt mondta, hogy fejedelmi módon fogja megajándékozni. A remete hosszasan nézett rá, aztán azt mondta :

— Van egy ilyen szer, én ismerem is, de nem mondhatom meg neked. Nincs semmi ereje, ha nem te magad találod meg.

A lovag elment haza, fáradtan porosz- kált a lova, fáradtan fogta ő maga is a kantart. Azon töprenkedett, hogy mire gondolhu- tot a remete, hol találná ő meg azt az italt, amely meggy ógyitauá. De nem talált semmit és ekkor elfogta a kétségbeesés. Egyik éjszaka a másik után hevert ébren és mindig csak a testvérét látta, amint az fájdalmas hal- dojrió pillantásssal tekint vissza rá. •

Mentül gyengébbé és mentül csügged- többé lett, annál inkább tűnt el makacssága és keményszivüsógo is. Gonosz szive meglágyult, egy éjszakán halálos bűnnel vádolta magát és könny csordult ki a szeméből. Égetővé vált az a vágya, hogy megint jóvátegye a bűnt, amit elkövetett ós hogy kiengesztelje testvére feleségét ós gyermekeit.

Letette ragyogó páneélruháját és kora reggel zarándokruhába öltözve ment ki a várából, hogy felkeresse azokat, akiket nyomorúságba taszított. De az nem volt könnyű dolog. Bármilyen messzire vándorolt is, bár* mennyi ajtón bekopogtatott is, senki sem tudott semmit az asszonyról és gyermekeiről, senki sem mondhatta meg, hová indultak akkor, araikor kitasztitották eket.

A lovagot sokszor oly gyengeség fogta el, hogy alig bírta már vonszolni magat, gyakran erőtlenül maradt íekve a forrás mellett, amelybői szomjúságát csillapította, sokszoriéit, hogy meghal, mielőtt elérné a célját. De mindig csak össze tudta szedni magát. Ekkor, — anélkül hogy maga is tudta volna, — eljutott a remete kunyhójához ós a remete üdvözölte :

— Megint azért jösz ugy-e, hogy gyógyulást kérj tőlem ? — kérdezte komolyan.

— Gyógyulást, de nem testemnek, hanem a lelkemnek — felelte a lovag.

— Nem bírom tovább hordani a bűn sn-