Szatmármegyei Közlöny, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1917-02-25 / 8. szám
Nagykároly, 1917, február 25. 8. szám. XLIII. évfolyam SZATMÁRMEGYEI KÖZLÖNY-.... ....... POLITIKAI LAP = SZE RKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL dóvá a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: 0)30 NAGYKÁROLYBAN, Jókay-utca 2. szám oooo Telefon 56. szám FŐSZERKESZTŐ: DARABÁRT ANDRÁS SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : PÄSKÄDY JÁNOS FÖMUNKATÁRS oooo MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP oooo ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve 8 K. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 6 korona. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. o „Nyilttér“ sora 60 fillér. Hamvazó. Sok dolgot hozott tisztába a háború már ezideig is, sok üdvös és helyénvaló eszmét erősített meg, de sokat le is törölt a nemzetek iskolájának táblájáról egyelőre. A haladás és modernizmus tantételeivel különösen mostohán bánt el. A legújabb kor emberei az eszméket is villanyerőre akarták berendezni s a tanlételek felállítását elvégezve nem várták be, hogy az gyökeret verjen, hanem mintegy villamos üzemmel akarták azt a toll és szó gépeivel azonnal sokszorosítani és elterjeszteni. A szó és toll. elvégezte a dolgát, de az eredmény silány termék lett, melyet leperzselt az első melegebb napsugár, vagy elfujt az első erősebb szellő. Nemcsak, de kitűnt, hogy az ország, ahonnan ide hozták ezeket az ültetvényeket s máris elpusztultak ott is, nem kellett egyéb, hogy veszendőbe menjenek, mint ez a háború. Ilyen palánta volt a világpolgárság eszméje. Mennyi próféta, hány apostol hirdette ezt az egyedül boldogító eszmét, a haladás és modernizmusnak ezt az első szülöttjét. Hova lettek ezek a próféták, hová tűntek a tanítványai, akik lelkiismeretükhöz mérve az eszmét olyan nagyszerűnek találták s olyan hamar felesküdtek az eszme katonáivá. A kiküldött apostolok egyszer csak azon vették észre magukat, hogy a modernizmus és haladás hazájában, a sokat magasztalt, az égig prédikált nyugaton a mesterek megtagadták a tart, sutba dobták, vagy legalább is skartba tették az ubi bene, ibi patria vallását s visszatértek a sokat ócsárolt orthodox hitvallásra, melynek alapeszméje a hazaszeretet s jelmondatának csupán a szórend megfordításával meghagyhatják az előbbit, igy : ibi bene, ubi patria. A mai idők szenvedései, kesergései közepette olyan jól esik ezt a háború javára írni. Nem bizony, egy percig sem tagadjuk, hogy jól esik ezt megállapítani, mert ettől az orthodox hitvallástól, a hazaszeretettől várjuk mi a győzelmet, ez szerzi meg előbb-utóbb a békét és majd a békés időben a boldogulásnak, az általános jólétnek ez a magasztos hitvallás adja meg az eszmei tartalmat és teremteni fog csodákat, mint teremtett a múltban is évezredek óta. Mikor most újra a magasban látjuk lobogni a hazaszeiete„ ragyogó szövétne- két, melynek melegétől felolvadt és elillant a világpolgárság hig lére eresztett eszméje, látjuk csak egész valójában megrendülni azt a tévhitet is,‘mely a kultúra és humanizmus bölcsőjévé azt a nyugatot tette meg, ahol Szent Önzés a véd- szent és ahol az özvegyek és árvák éhhalállal való kipusztitását tartják a győzelem kivivására alkalmas fegyvernek. Mennyi hazugság, mennyi hipokri- tizmus hull a megsemmisülés porába a háború alatt, mennyi igazság derül ki és lesz ismét éltető eleme az emberiségnek, alapja a jövőben egy uj irányú fejlődésnek. Nem tudjuk elhinni, hogy ne hullott volna a hályog az emberiség ama részének is lelki szemeiről, akik eddig, különösen az utóbbi időkben a boldogság útját nyugat felé keresték, csak ott érezték jól magukat s onnan szerették volna liíe- rálni saját hazájuk számára is a boldoguláshoz szükséges kellékeket. Talán most ezután tisztábban fognak látni, nem hitetik el önmagukkal s nem fognak igyekezni másoknak is bebeszélni, hogy ott azon a csodás nyugaton kékebb az ég, zöldebbek a hegyek, jobbak, derekabbak, nemesebbek az emberek. Hiszen most pőrére vetkőzve mutatta be magát a nyugat, az emberek lelkét is láthatóvá tette a háború csodás röntgen sugara. Nyugat rajongói most figyeljék meg őket, most tanulmányozzák, kutassák fel ott a humanizmus és kultúra tápláló forrásait, most hü képet fognak látni s könnyen rájönnek, hogy csalás, szemfényvesztés, góklerség volt az egész. Jó Isten ! és ebből a szegény Magyarországból, hogy igyekeztek odavinni emberek azt a sok kincset, amit ez az áldott föld termett ! Mágnásaink, főuraink, nemcsak, de a megtollasodott párvenük is csak azért és addig ültek itthon, mig beszedték, betakarították a honi földről a milliókat s aztán futottak ki ragyogni, sütkérezni a nyugat napfényében, nem A marseiliaise. Mikor a hó a hegyeken olvadásnak indult, Mathieu apó, a tehónpásztor egy reggel eszméletlen .állapotban levő embert talált viskója előtt. Óvatosan felemelte, bevitte a csinos fiatal urat a viskójába, lefektette ágyára és nehány csepp bort öntött a szájába. A fiatal ember felnyitotta szemét és csodálkozott, hogy jutott ide, a füstös, de tágas alpesi viskóba. — Nyugodt lehet uram — mondta jóságos hangon Mathieu apó, itt nem akadnak rá. Én magukkal a nemesekkel tartok. Lelkészünket a gazemberek elűzték, fiamat elcsábították és megszökött velük a háborúba. De én Istennel és a királlyal tartok. Marthieu apó félénken tekintett körül, mikor bátor szavait elmondani merészelte. A szökevényt felöltöztette fia ruháiba és a sovány, rongyos pásztorfiut senki nem is merte volna azzal gyanúsítani, hogy még nemrégiben a strasszburgi nők becézett kedvence, nemes tiszt, költő és zonész volt. Mikor zöldelő tavaszra ébredt az- alvó természet, az idegen segédkezett a munkában. Mathieu a kiváncsi kérdezőknek azt mondta, hogy a fiatal ember távoli rokona, aki a fiát a munkában helyetesiti. És a falu népe elhitte a valószínűtlen mesét. Egy zord áprilisi estén, amikor odakünn havas eső paskolta az ablaktáblákat, erőss dörgetéssel verték meg a viskó ajtaját. Mathieu apó rosszat sejtve kinyitotta az ajtót. A következő pillanatban a viskó megtelt átázott emberekkel és katonákkal, akik ruhájokon a köztársaság kokárdáját viselték. Az idegen félrehuzódott egy sarokba, de senkisem figyelt rá. A katonák csak melegségre és eledelre vágyódtak hosszú és fárasztó menetelésük után a hegységben. Ordítoztak, káromkodtak, amig Mathieu apó étellel és itallal nem látta el őket. A háttérben két polgári ruhába öltözött ember foglalt helyet hallgatagon a falócán. Az egyik szőke, fején tollas kalapot, vállán pedig háromszinü szallagot viselt. Társának fején a jakobinusok vörös sapkája ékeskedett. Az alpesi terület biztosa és titkára, akik a katonákkal együtt szökevény arisztokratákra vadásztak. A fiatal biztos komolyan, hallgatagon viselkevett, de a titkár durva tréfákat űzött a katonákkal és gyakran hörpin- tett abból a palackból, amelyet a káplár polgártárs nyújtott oda neki. — Disznó idő ! — kiáltotta ismételten a káplár. — Éppen ilyen Istentelen időjárásunk volt Valmynál is ! — Hogyan, polgártárs, te jelen voltál Valimynál is, — kérdezte meglepetten a titkár. — Meghiszem 1 — azt válaszolt a titkár. — Mondd el, miket láttál ott, — kérlelte egy szikrázó szemű, fiatal rekruta. A káplár széles mozdulattal a boros kancsó után nyúlt. Siri csend támadt a viskóban. Mathieu apó és fiatal pásztor egy sötét zugban húzódva meg sem mozdult. A káplár elmondta, hogy Valmynál Európa összes zsarnokai kivonultak, hogy Capet árulót, aki a brannsclrvveigi herceg pribékjeinek eladta Franciaországot, — kiszabadítsák. — Párisba az ut nyitva volt és az arrisztok- raták már titokban fenték tőreiket. De ekkor megérkeztek a derék sanscoulotteok, a jeles hazafiak, élükön a kutyafejü Doumorez és félmeztelen testükkel betömték az Argonneok réseit. Az eső patakokban zuhogott, de ők az esőben, az ellenség tüzében saját testükkel fedezték a Páris felé vezető utat és énekelve mentek a halálba, mert a viharon és az ágyuk kömbölésén túl fejük felett harsogott a dali a Marseillasse 1 — kiáltotta a káplár érdes öklével nagyot csapva az asztalra. És ez a dal mentette meg ETanciaországot. A titkár azt hitte, hogy megpukkad hazafias lelkesedésében és azonnal belekezdett a dal éneklésébe. Az öreg Mathieu a feszület előtt guggolt és egyik térgyével a földet érintve, halk hangon imádkozott. Talán fiára gondolt, aki mint eddig megvadult bika rohant esztelenül a vad háború veszélyeibe. A pásztor ruhába öltözött fiatalember, aki eddig az árnyékban meghúzódott, hirtelen a szoba közepére lépett. A titkár mint szimatoló veréb felugrott helyéről, a fiatal, szőke
