Szatmármegyei Közlöny, 1916 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1916-10-01 / 40. szám
Nagykároly« 1916. oktöbor I. 40. szám SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Hová alap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: 0300 NAGYKÁROLYBAN, iókay-utca 2. szám oooo Telefon 56- szám FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL ISTVÁN SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : PÁSKÁDY JÁNOS FÖMUNKATÁRS XLII. évfolyam« oooo MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP oooo ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre helyben házhoz hordva 5 K, vidékre postán küldve 8 K. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. o „Nyilttér“ sora 60 fillér. I elhívás Szatmárvármegye közönségéhez! Erdély menekültjeinek. A menekülők nevében fordulunk vármegyénk közönségének tapasztalatból ismert nemesen érző- és áldozni kész szivéhez, hogy segítsenek cselekedetes jótettükkel a hontalanná lett erdélyieken. Vármegyénk főispánja a menekültek felsegitésére már több irányú sikerdus akciót indított. Most, ez újabbal is azt célozza, hogy az otthonukból elmenekülni kénytelen erdélyi gyermekeket még a hideg tél beállta előtt ellássuk a szükséges lábbelivel. A szegény szülők, akik az utolsó pillanatban, mindenüket otthagyva, menekültek, részint az anyag drágasága, részint pedig anyagiak hijján nem képesek különösen gyermeküket cipővel ellátni. Az államhatalom megteszi a maga kötelességét az erdélyi menekültekkel szemben. De tudjuk jól, hogy a társadalom segítségét semmiféle mozgalom nem nélkülözheti. Elsősorban a társadalom feladata az, hogy akik tulajdonképpen mi helyettünk tűrik a számkivetés szomorúságát, ne érezzék azt, hogy ők idegenek, hogy ők menekültök, hanem éreznék azt, hogy itt a hazában testvérek vannak, kik egyek az örömben, egyek a balsors viselésében is. Szerte az országban megindult a gyűjtés az erdélyi menekültek részére. Tegyük meg mi is a magunkét, mutassa meg Szat- márvármegye közönsége is, hogy kész szívvel, lélekkel áll be azok sorába, kik e nagy és jelentőségteljes napokban tudják és ismerik kötelességüket. Különösen felkérjük a lelkész, tanító és jegyző urakat, mint akik legközvetlenebbül érintkeznek a néppel, hogy hívják fel a nép figyelmét e szinte kötelességszerü adakozásra. Bármilyen használható cipőt is elfogadunk, de azért különösen gyermekek növése következtében nélkülözhetövé vált cipőket kérünk. Az igy községenként és városonként összegyűjtött cipőt kérjük Darabánt András áll. polg. isk. tanár, Nagykároly, Kaszinó-u. 5. sz. címre küldeni. A cipőket rendeltetési helyére juttatjuk és hirlapilag nyugtázzuk a beérkezett adományokat. A „Kövárvidéki“ románság hűségnyilatkozata. A nagysomkuti és a szomszédos járások összes gör. kath. román lelkészei, román intelligent^'a és román népe e hó 18-án Nagy- somkuton a községháza tanácstermében gyűlést tartott. A gyűlésen román polgártársainkon kívül megjelentek még gróf Teleki Sándor, Jeszenszky Béla főszolgabiró, Mán Lajos országgyűlési képviselő, Pilcz Ede rom. kath. plébános, Pap István ref. esperes, Veress József állami isk. igazgató tanító, Barna Benő községi jegyző, Klein Antal nyugalmazott adótárnok, Hirsch Ignátz kővárrjíuutei uradalmi intéző stb. A gyűlést lilies János helybeli gör. kath. esperes nyitotta meg, ismertetvén a gyűlés célját, majd Dr. Nyilván Aurél helybeli ügyvéd igen hatásos szavakban ecsetelte a Kővárvidéken lakó román nemzetiségű lakosság hű ragaszkodását a magyar földhöz, amit a jelen- voltak helyesléssel és éljenzéssel fogadtak. Ezután Dr. Rákóczy Sándor ügyvéd terjesztette elő a Főispánhoz intézendő és egyhangúlag elfogadott alábbi emlékiratot: Méltóságos főispán ur ! Dicsőséges dinasztiánk és hazánk évszázadokon át képviselte igaz érdekeinket és megteremtette a Kárpátokon túli Romániát, hogy védgátat emeljen a mindnyájunk létét fenyegető orosz terjeszkedésnek. Kárpátokon túli fajrokonaink könnyelműen elárulták most a románság igaz ügyét és ellenségeinkhez csatlakoztak. — Fokozott mértékben döbbent meg minket ez a régi nemes Kővárvidék fiait, kiknek szivében apáról-fiura szálló hagyományként öröklődött és ól ma is országunk és földünk és a haza védelmében katonai erényekkel szerzett ősi jogaink iránti hűség és ragaszkodás. Ezen érzelmeket hazánk évszázadokon át viselt háborúinak összes csataterein vérükkel pecsételték meg őseink, s a több mint két év óta dúló nagy harcban, mely hazánk összes népeit a haza szeretetóben annyira összeforrasztotta, a magyarországi románság úgy a harctereken, mint a polgári élet összes vonatkozásaiban fényes tanujelét adta megingathatatlan hazaszeretetének és hűségének. A Nagysomkuton 1916. szeptember 18-án egybegyült Kővárvidék intelligenciája és népe a múlt hagyományaihoz következetesen egyhangú lelkesedéssel hozott határozattal kinyilatkoztatja, hogy úgy mint a múltban mindég hűséggel ragaszkodik a hazai földhöz és népének életét, vallását és kultúráját hazánk ősi intézményeinek keretein belül óhajtja és fogja fejleszteni és boldogulását elősegíteni. Kinyilatkoztatjuk, hogy hazánk összes ellenségei nekünk is ellenségeink és mint szabad hazának szabad polgárai sem felszabadítottak, sem meghódítottak lenni nem akarunk és nem is leszünk. Hodoló szeretettel viseltetünk Ő Felsége Apostoli Királyunk és ezeréves Hazánk iránt, s szent meggyőződéssel hisszük és valljuk, hogy népünk igazi érdekeit ezentúl is úgy, mint eddig csak ők fogják képviselni. A mametzi erdőben. Gránát szakadék. A mametzi erdő etőtti térséget nevezték gránát szakadéknak. Bekötött szemmel el tudja képzelni az ember, egyik földtölcsér a másik mellett,, célt tévesztett lövedékek, acélfoszlányok. És szegény franciák fekszenek itt és holttestüket újra meg újra meggyalázzák a lehulló gránátok. Az emberek akiknek erre kell menniök, szaladnak, megbotlanak, és elesnek, megint felkelnek és lihegve futnak a leselkedő halál elől. A szakadék ma az angoloké; a kaki szinü katona nem lesz tőle vidámabb. Julius 7-én a terület még e két vonal közt volt, de az angolok túl mentek rajta. El akarták állni a mametzi erdő déli csúcsát és hullámos területén kellett megtenniük az utat. Egy futó árok egy darabig menedéket nyújtott nekik, de aztán le kellett szállaniok a magaslatról, egy pillanatra újra feltűntek az ellenséges fegyverek előtt, mígnem elérték a szakadékokat, ahol biztos fedezéket találtak. Megfigyelőink a magaslattal szemben fedezékben voltak. Érszevették, amint egy ember a futóárokból kimászik, azután egy ugrással talpra áll és eltűnt. Két perccel később egy másik ugrott ki az árokból, aztán egy harmadik. Ekkor közvetlenül a mametzi erdő szélén két tiszt és két közember kúszott elő és céloztak a magaslat felé. A fehér krétaföldön a nagy távolság dacára minden mozdulat tisztán kivehető. Ahogy kiugrik a kakiszinü az árokból már el is bukik. Ugrás közben érte az ellenséges golyó. És a másik pillanatban mégis kiugrik egy másik is. Az is támolyog és leesik a magaslatról. A harmadik oly hirtelen bukik fel, mint a patkány. A négy puska csak akkor ropog már, mikor a katona már biztonságban van. A negyedik is elmenekül. Meg kell jegyeznünk, jó oda át a futóárokban. Nem tudnak védekezni a láthatatlan ellenség ellen és nem érnek rá rájuk lieccel- ni a srapnell ütegeket. Itt és erre kell jönniük. Kissebb nagyobb szünet ... de megint ugrálnak. Mindössze harmincán vannak, a fele vagy holtan, vagy sebesülten fekszik a gránát szakadékban. A többiek tovább tapogatóznak a mametzi erdő szélén. * Ide-oda hullámzott a harc az erdő szélén. Ha az ellenség nyomása nagyon erős volt, megint visszavonult védők kis csapata is lélekzetet vett. Bent az erdőben árkot ásták maguknak, ahol rövid időre lepihenhettek Az ellenség ágyúgolyói kerülgették őket, de fekve maradtak. Julius 19-én reggel 5 órakor a kis csapat megint .előre ment az erdő széle felé. A hadnagy azt moudta : — Jó lesz kissé körülnézni! És emberei nevettek. Óvatosan lassan mentek előre. Az angolok! Csakugyan megint ott voltak az erdőszélen. A katonák feltüzték a szuronyukat és megkezdődött a harc. Egymást lövöldözték, de az angolok meghátráltak. Este megint eljött az ellenség, kerekszámban 50 ember támadott. De erre már katonáinkat sem lehetett az árokban tartani. Kiugrottak és lőttek, mialatt a gépfegyver is kattogott. Három angol el tudott menekülni, talán négy is. * A mametzi erdő délkeleti csúcsán emelkedik egy 89 méter magas domb. Egy tiszti szállás van itt, onnan figyelték az ellenség mozdulatait. A tisztek látócsővel vizsgálgatták a vidéket és Aigner Lajos infanteriszta, aki egész életében még sohasem nézett szemüvegen keresztül, szabad szemmel medpillantott egy angolt, egy fatönkön ült. — Ott, ott hadnagy ur, valaki rajzol. — A hadnagy mostmár meg tudta állapítani a távcsövén keresztül, hogy egy «ember csakugyan elég bátor itt az erdőszélen védtelenül ülni, még pedig fehér papirossal a kezében. — Szabad lőnöm, hadnagy ur, kérdezte infanterista Aigner. — Szabad lőnöd, de találnod is kell 1 A másik pillanatban, egy lövés dördült el, az angol odaát félrehúzta a fejét, meghallotta a golyó süvitését. — Hadnagy ur, szabad mégegyszer lőnöm ? S már az engegelmet se várja, a golyó elröppen. És odaát elbukik a kakiszinü ember. Egy ellenséggel kevesebb. Aztán látni, amint egy katona kiszalad az erdőből és viszi magával elesett bajtársát. Nyugodtan engedik útjára a mieink. Senki sem veszi célba.
