Szatmármegyei Közlöny, 1916 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-27 / 35. szám
Nagykároly* 1916. augusztus 27. 35. szám XLII. évfolyam POLITIKAI L AP SZERKESZTOSEG E8 KIADÓHIVATAL Hová alap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők: oioo NAGYKÁROLYBAN, Jókay-utca 2. szám oooo Telefon 56. szám FŐSZERKESZTŐ: DR. ANTAL ISTVÁN SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : PÁSKÁDY JANOS FÖMUNKATÁRS •• •• ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre helyben házhoz hordva 5 K, vidékre postán küldve 8 K. Megyei községek, egyházak és iskolák részére egy évre 5 korona. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. o „Nyilttér“ sora 60 fillér. Veszedelmes prédikációk. Ha a posztó, talpbőr és élelmezési csalók, vagy a jótékonykodás széles mezőin élősködők főtárgyalásain elhangzott védö- beszédeket halljuk, illetve olvassuk, a haza és nemzet érdekeit ideálisan felfogó lelkűk nem egyszer idegesen rázkódik meg azokon a hideg, cinikus megjegyzéseken, melyek a bűnösök cselekményeinek enyhité- sére, vagy éppen teljesen tisztára mosása érdekében a védők szájából elhangzanak. Jól tudjuk azt mindnyájan, hogy azokat a kijelentéseket, amelyek a főtárgya- lási termekben ilyenkor a védők szájából világgá repülnek, nem szabad minden esetben a védők lelki kisugárzásának venni, hiszen nem az az ő feladatuk, hogy a szőnyegen levő ügyben egyéni morális felfogásukat nyilvánítsák, hanem az, hogy tudásuk, tehetségük egész ereje melletTmin- den lehető és megengedett eszközt felhasználjanak védenceik érdekében. Feladatuk a vádlott megvédése az ügyész vádjával szemben, vagy szigorúan őrködni a felhozott bizonyítékok kifogástalansága felett. E cél érdekében kifejtett munkásságuk, — mint a bíróságnak a tiszta igazság felderítésében való hathatós segítség nyújtás ideálisán nemes feladat. Ennek a feladatnak idealizmusán szep- lőt ejt nagyon gyakran a túlhajtott buzgalom. Ilyen túlhajtott buzgalomra különösen sok példát láthattunk a háború ideje alatt, amikor nagyon gyakran kerültek a vádlottak padjára »előkelő« és »köztiszteletet« élvező gentlemannak. Mert — sajnos — nálunk a vagyon magában véve is hamar előkelővé tesz egyeseket, ha aztán a vagyont egy kis gavalléros előkelőséggel is megtoldja az illető, a közbecsülés és köztisztelet meg van grundolva. Az igy megteremtett közbecsüléssel dicsekvő előkelőség aztán ha csávába kerül, jól megválasztja, de jól meg is fizeti védőjét, sőt sokszor védőit. Több ilyen előkelő vádlottat láttunk az utolsó két évben, akik minden előkelőségük dacára is megpillantva a posványbán az aranyat, utána ' mentek, ha nyakig sülyedtek is és megszerezvén azt, úgy gondolkoztak, hogy a megszerzett arany egy részéért majd akad, aki tisztára mossa őket a sártól és az előkelőséget rajtuk újra fényesre csiszolja. Mint ahogy akadt is mindig, sőt sokszor verseny folyt e munkára. így alakult ki az az általános nézet a közönségben, hogy ezeken a tárgyalásokon a vád és védelem nem egyenlő erejű fegyverrel küzd egymás ellen, mert a vádló csak az erkölcsi sikerért küzdhet, mint ahogy küzd is, a védőnek pedig fényes anyagi sikerek is kilátásba vannak helyezve. A védő aztán ilyenkor latba veti minden erejét, minden tehetségét és ugyancsak felhasznál minden eszközt. A főtárgyalások nyilvánosságának áldását ilyen módon csak csökkentik a véd- beszédek, mert bizony a kettős siker érdekében a védők gyakran tanítanak olyan liberális morált és hirdetnek olyan — szinte veszedelmes tanokat, melyeknek sem a hallgató sem az olvasó közönségre egészséges hatása nem lehet. K'atekizálnak erkölcsi dogmákat, modern világfelfogást, amelyekre a jó érzésű ember azt mondja, hogy Isten őrizzen tőlük. A posztó, talpbőr, élelmiszer csalók, vagy az Emke és Vöröskereszt közötti afférból folyó blinperek, a marhasózási eljá- j rás büntető tárgyalásainál volt alkalmunk látni azt a hatalmas munkát, melyet a védelem kifejtett s egyiknél-másiknál hallhattuk ezeket a veszedelmes prédikációkat is. A sajtó nem is hagyta szó nélkül és ismételten felemelte szavát e prédikációk ellen, melyekben általánosan el nem fogadható elvek voltak felállítva. Talán-talán háború után — a nagy megtisztulásban — kevesebb lesz majd az előkelő vádlott, melyeknek számát erősen ritkítják bíróságaink is. kenyér. Hazánk mindenféle vallásu és nemzetiségű lakosai között minden időben általános volt a kenyér kultusza. Ez a kultusz ezer alakban nyilvánul meg és vidékek szerint különböző. Ha a mi vidékünkön, vagy az alföldön a népnek elbeszéljük, hogy laknak a messze más országokban népek, akik nem esznek, sőt nem is ismerik a kenyeret, egyenesen kinevetik az elbeszélőt s talán a papjuknak sem hiszik el ezt — a szerintünk — lehetetlenséget, annyival inkább nem hiszik el azt, hogy még a mi országunk határszélein is laknak ilyen szerencsétlen teremtések. Tagadhatatlan, hogy a keresztény vallásnak különösen nagy része van ebben a kultuszban. Ha evés idejében az emberek kenyérhez nyúlnak, olyan pietással teszik azt, mintha valami kegyeletes relikviához nyúlnának, ha pedig egy egész kenyeret kell megszelni, ezt nagyon sok helyen bizonyos szertartásszerüséggel végzik. Különben maga a kenyér szó egy kiterjedt értelmű fogalom. Első sorban jelenti a kenyér a táplálkozásra szolgáló élelmiszerek összességét. A nép mindazokat, akiket eltart, gyerekét, cselédjét, vagy családja bármely tagját úgy vallja hozzátartozójának, hogy azt mondja, én, vagy mi adunk neki ke- j nyeret. Az állást, hivatalt, vagy bármely foglalkozást is legtöbbször kenyérnek nevezzük. Általánosan használatosak az ilyen forma kifejezések : jó kenyérben van, én adtam kenyeret a szájába, nem becsüli meg a kenyerét, kenyérbe jutott stb.; az életpályák megjelölésére is használjuk a kenyér szót, a jó pályát jó kenyérnek, a szegényen jövedelmező állást gyenge kenyérnek, a kevésbé nemes, vagy tisztességtelen foglalkozást csúnya kenyérnek nevezzük. Ha pedig valaki nehezen, bajjal és nagy fáradtsággal tud megélni, azt mondja, hogy keservesen keresi kenyerét. A nép már a gyerekek nevelésénél Frontmozi. Hát van ilyen, ilyen is ? . . . Kérdezhetné joggal bárki olvasóink közül. Bizony van. Á hadvezetőség belátta a moziknak szórakoztató üdvös hatását katonáinkra és számtalan ilyen vándorló mozit — természetesen katonai kezelésben — létesített. Egy ilyen K. u. K. mozit (Feldkinót) látogattam meg a napokban az olasz fronton. Alig nehány kilométernyire az első lövészárkoktól egy régi kastély dísztermét rendezték be mozi részére. Látogatói kizárólag katonák lehetnek. Csekély 10 fillér a belépődíj, mely összeget azután a vöröskereszt céljaira fordítja a hadsereg. A régi patriciusi kastély díszterme dehogy is mert volna gondolni valaha is arra, hogy simára fényesített padlóját, preszdeszinálva, hogy finom cipellős hölgyek lejtsenek benne táncokat —bakáink bakkancsainak szöge fogja össze-vissza karnolni. Pedig alaposan összerongálták vitézeink a gyönyörű termet, dehát a közönség vagy a frontról jön, vagy pedig oda megy. Nagyon sokan teljes felszerelésüket is magukkal hozzák. Egy órai pihenőt kaptak a városkába, nosza sietnek azt felhasználni azt szórakozásra. Ősz szakálluak és tejfeles araiak ; mo- narkia legkülönbözőbb nemzetiségű katonái, mindenféle fegyvernemből. Talán már hónapok óta nem látták hazájukat, nem élvezhették a civilizáció áldásait, megvoltak fosztva a kényelem legelemibb követelményeitől, most tehát a mozi nekik otthont, kényelmet, luxust egyszóval minden jót jelent. Vígan vannak a fiuk, egészséges nevetésüktől harsog a terem. Egy jóképű „frájter ur“ ül a zongora előtt és elkezd játszani. A teremben sötét lesz és megkezdődik az előadás. Mindenki feszülten figyeli a lepedőre vetített harctéri képeket. Éles kritika alá esik minden kép. Magyarázzák egymásnak a jeleneteket. Egyik-másik felismeri önmagát, vagy társát. Olasz harctéri képek kerülnek éppen sorra és röpködnek a szakértői megjegyzések Csodálatos, hogy két év alatt mennyire beleszoktak embereink uj háborús mesterségükbe. Olyan megbeszéléseket folytatnak, mintha világéletükben a háború csinálás lett volna mesterségük. A komoly hangulat egyszerre csak vidámmá válik. Tulajdonképpen nincs ok reá, mert egy dráma jelenetei peregnek le előttünk. De ők még is nevetnek rajta. A dráma nagyon szép volt, csak egy kicsit bonyodalmas. Az igazat megválva magam sem értettem meg. A főszerepet benne egy gróf játsza, ki szabad idejében festő. Ez a gróf beleszeret a modelljéba, de ezt egy intrikus herceg elszereti előtte. A leány erre a vonat elé fekszik, mert a herceg megakarja ölni. De ugylátszik, hogy időközben a herceg lebeszéli a leányt az öngyilkosságról. Erre elmennek a grófhoz, akiről elfelejtettem megemlíteni, hogy állandóan frakkott hord. Úgy látszik, hogy egy gróf nem is tud más ruhában járni. A gróf, a herceg és a modell nagy és ócska revolverekkel kölcsönösen fenyegetik egymást. Ez a jelenet a közönségre olyan fel- deritően hatott, hogy elkezdtek nevetni. Ettől kezdve azután oly pompásan mulattak a szomorú drámán, mintha legkacagtatóbb bohózatot élveznék. Jó magam sem tudtam figyelni és igy legnagyobb sajnálatomra nem referálhatok a dráma további részéről. Az előadás után katonáink jókedvűen hagyták el a helyiséget. Áldás itt a mozi. Hadvezetőségünk igazán bölcsen gondolkozik, igyekszik derék katonáinkat felvidítani egy kis szórakozással. Hadapród.
